Álom

Szabad gondolatok cikázása 

Mi az álom? Egy agyban történő folyamat? Egy vágy? Egy kívánság? Valami létező? Vagy esetleg valami kitalált? 

Szerintem a szabadság. 

Na de mi az a szabadság? 

Ha egy filozófia szakkört kérdezel, az ottaniak nagy része azt fogja mondani, hogy a szabadság minden, amit meg akarsz csinálni, anélkül, hogy mások határába belelógnál. Velem legalább is ez történt. 

De szerintem több ennél. Szerintem az igazi szabadság az az, hogy azt csinálsz, amit akarsz, anélkül, hogy bármilyen következménnyel foglalkoznod kéne. És ez csak egyetlen módon érhető el. 

Ez az álom. 

Méghozzá az „álom”, amit mi agyban történő folyamatnak hívunk. Az „álom”, ahol abba a boltba megy be az ember, amelyikbe akar, és ott csinál kávét, ahol kedve tartja. Az „álom”, ahol villamosról villamosra ugrálunk és a metró megállókból egyből az űrbe megyünk. 

Mert az egyetlen hely a világon, ahol nincsenek következményei a tetteinknek – az a fejünkben van és sehol máshol. 

Kemény Zsófia Panna

2026 október 5. 

Fura épület volt, olyan hivatal féleség talán, hosszú folyosókkal, a végén csukható ajtó, üvegbetéttel. Ide-oda kellett mennem a házban, de tudtam, hogy bármikor vadállatok jelenhetnek meg random az átjárókon. Az elején felsorolták, mi várható: oroszlán, tigris, elefánt, zsiráf (az vad?), valami kigyóféle meg egy liliom, ami halálos (??), de muszáj volt jönni-menni. Ha átjutottam egy folyosón és becsuktam az ajót, akkor azt a szakaszt megúsztam. Nagyon féltem. Voltak ott mások is, ők nem tűntek annyira rémültnek, hiába mondogattam nekik: értsék meg, vadállatok vannak itt!!

Egy folyosó kellős közepén álltam, mikor rohant felém az oroszlán. Nem volt mit tenni: elhatároztam, hogy széttépem! Ahogy ugrott, röptében elkaptam és elkezdtem ízekre szedni. Ahogy cincáltam szét, csodálkozva tapasztaltam, hogy ez tök könnyű, plüss állattá változott a kezemben, amit darabokra téptem és közben nagyon meg is sajnáltam. Később, még egy pillanatra messziről láttam egy zsiráfot is, amibe mintha két ember bújt volna... de aztán felébredtem.

Cziffer Vera

2026 október 5. 

Egy fehér szobával kezdődik az egész. Nincs benne semmi, csak a négy fal. Viszonylag nagy, egy nappali szoba is lehetne. Csönd van,a gondolataim az egyetlenek amiknek van hangjuk. Egy zene szól ami mindent beborít és sosem halkul. Nem szól semmilyen zene és a szoba csendje fáj a fülemnek. Össze akarok esni és csak kuporogni egy helyben. Tovább szeretnék menni, sőt futni, csak ez a nyugtalanság ne maradjon bennem. Fáj a fejem, de nem is érzek semmit. A zene halkul és nyugszik. Egy másik lecseréli és már nem is érzékelem a jelenlétét.

Továbblépek és megint változik. Most már 3 kőfal fogad és egy hosszú zöld ajtó ahonnan betör a reggeli fény. A tér egy művésznek a galériája, több állvány van körülöttem mint egy építési területen. Egy mély és könyörtelen érzés fog el, valaki kivágott egy részt belőlem és elém rakta. Nem lesz már a részem soha többé és nem fogom elfelejteni hamar. A művek ismerősek, van köztük selyemfestmény, vannak szobrok, van sok üres vászon, vannak kikészített festékek és ecsetek. Odanyúlok, hogy fessek egy vonást, ezzel együtt lépek és változik minden megint. 

Leülök egy ugyan olyan fotelbe amiben a másik személy ül és próbálok kényelmesen elhelyezkedni. “Mi van az arcoddal?” Kérdezem miközben az ujjammal körberajzolom ahol az arcának kéne lennie. “Nincs vele semmi, csak nem akarom ha látnád. Italt?” Huh, most, hogy hallottam mindkettőnk hangját realizálom egy és ugyanaz. Tükrözöm a másik ülési formáját és bólogatok. 

“Miért nem akarod, hogy lássam? Miért pont fénnyel takarod el?” Túl sok kérdés van bennem, hogy csak csendben várjak egy italra ami nem tudom honnan jönne. “Ez az egyetlen dolog amin nem tudok változtatni, az arcom.” Felemeli a kezét egy ‘állj’ mozdulat ként és folytatja. “Nincs vele túl sok bajom, viszont nem azt látnád ki vagyok, hanem azt aki életet adott nekem.” Egy beluga bálna megjelenik két itallat az uszonyán és oda adja nekünk. A beszélgető partneremé egy bögrébe kapta az italát míg én egy martinis pohárba. Szépen lassan elkezdi iszogatni amíg én csak szemezek az áttetsző, valószínűleg alkoholos itallal. 

“Egyébként nem fénnyel takarom el.” Vissza térek a beszélgetéshez és felkapom a fejem. “Hmm?” A beszélgetés lényege elúszott pont mint a beluga tőlem. “Az arcom. Nem fénnyel takarom. Mindenki mást lát, vagy hát igazából azt látja az arcom helyén ami szerinte a lelke.” Magyarázza a személy amíg én szagolgatom az italt. Nincs semmi illata, lehet csak víz van benne. “Neked miért fény a választásod?” 

Végre elérek oda, hogy megkostoljam az italt és egyáltalán nem olyan mint amire számítottam. Semmi alkohol nincs benne és olyan íze van mint egy forró csokinak és egy kellemes meleg érzés futja át a testem amikor iszok belőle. “Mik lennénk fény nélkül?” kérdezek vissza. Ebben a pillanatban üt meg a tudat. Alszom. Ez egy álom. Elkezd kicsúszni a kezeim közül az irányítás és úszik el egyre jobban az álom. “Nem akarok felkelni” suttogok, de tudom túl késő.

“Vakondok valószínüleg.” Válaszol a személy és egyre tisztább már az arca. Még mindig nem tudom tökéletesen kivenni, ha lenne még több időm itt akkor minden megoldódna. “Mindenképp menned kell, ha szeretnéd, ha nem. Talán tudatlanak kellett volna maradnod, de akkor nem értenéd meg mi itt a lényeg. Vagy itt ragadnál, és tudom azt nem akarod igazából.” Egy nagyot hörpint és minden elkezd homályosodni. “Nem fogunk találkozni többé, de reménykedhetsz.”

Egy mély levegőt veszek és felébredek. Nem tudom mit álmodtam, de érzem fontos volt számomra. Talán később emlékezek rá. Felülök az ágyamban és a következő pár órában a sötétben a falamat figyelem míg az ébresztőm meg nem szólal. Nem alszok vissza az nap és a következő hétben alig alszom többet mint két óra minden este.

Soha többet nem álmodom ezt az álmot. 

Korényi Luca Viola

2026. október 5.