Peronvészkapcsoló

Mindenki látott már peronvészkapcsolót. De sose gondolunk csak úgy bele, hogy mi is ez a piros dobozka a megálló falán. Azonban a Pill szerkesztősége most ezen válltoztatott. Vajon kinek mit jelent ez a szokatlanul hosszú kifejezés? 

Itt olvashatjátok, hogy milyen történetek jutottak eszünkbe a peronvészkapcsolóról.

Már megint a metró. Mondhatni, többet látom ezt a földalatti kukacot, mint a családom. Izzasztó egy hely, eléggé utálom. Mégis itt ülök ismét. Nap mint nap.
Nem csúcsidőben jövök, mert "lógok". Lóghatnék, mint por a pókhálón vagy nedves ruha az ablakpárkányon. De ma éppen a földrajz óráról lógok. Megmondom neked, kedves olvasó: felettébb unom magam. Nincs itt senki, csak én meg ez a rikító piros panel.
Nagyon néz már egy ideje. Igaz, csak a szemem sarkából látom, de tudom, hogy engem figyel.  "SOS". Nem mintha szükségem lenne bármilyen segítségre, de azért lekopogom. Három rövid, három hosszú, három rövid. Mintha egy pillanatra még szemkiszúróbban rikítana a pirosra festett felirat. Ekkor meglebben a hajam, figyelmeztető szellő kúszik a fülem köré. Mindjárt itt a következő metró. Felszálljak vagy sem? Még tart a föci óra, jobb, ha nem indulok el. Véletlenül sem akarom megzavarni a tanórát azzal, hogy idő előtt berontok a terembe. Oldalra pillantok, mintha arra számítanék, hogy majd a vészkapcsoló támogatja a gondolatmenetemet. Teszek pár lépést felé, hogy ki tudjam olvasni az apró, ám de modern képernyőjén vibráló szöveget. "Segélyhívó gomb". Hát ez összezavart. Miért a képernyőn van a felirat, ha csak jóval lejjebb van a gomb? Hülye peronvészkapcsoló. Tisztára haszontalan. Visszasétálok a betonpadokhoz. Zutty - várjuk a kövi metrót.
Mire az utolsó ember is elszállingózik a peronról, ismét belegabalyodok a gondolataimba. Vajon ezt a vészkapcsolót hányan nyomták már meg élete során? Váltig állítom, én még életemben nem láttam senkit, aki megnyomott volna egy vészkapcsoló gombot. Miért is nyomnák? Mindenki tudja, hogy azt tilos. Vagyis nem úgy tilos, csak általában nem szabad. Lehet, hogy ezt csak én érzem így, de valamiért természetemnél fogva megfélemlít engem ez a peronvészkapcsoló. "Félelmetes vagy." suttogom oda a kapcsolónak. Hangosan szusszanok egyet. Meghibbantam, egy peronvészkapcsoló nyilván le sem szarja, mit gondolok róla. – Bocs – bököm ki végül. Nem is tudom, miért. Talán megszokás. Bocsánatot kérni, az már csak ilyen megszokásom. Behunyom a szemem, ismét a jól ismert előszellő. Nemsokára befut a következő metró. – Nem szállok fel – jelentem ki. Kicsit magamnak, de inkább a piros kapcsolónak. Nincs szívem itt hagyni. Biztosan amúgy senki sem gondol rá. Nincsen semmi vész a mai világban. Mindenki rohan innen oda, onnan ide. Nincs idejük arra, hogy segítséget kérjenek. Pedig szerintem sok emberre ráfér a segítség. A peront elárasztják az utasok, hamarosan várakozásom ladikja áthullámzik a csúcsidőbe. Lehet, hogy indulnom kéne...? A hangzavar összemorzsázza a gondolataim. Telefonáló felnőttek, röhögcsélő diákok. Bizonyára ebédszünet van. Vajon a peronvészjelzőknek van ebédszünete? Vagy null-huszonnégy dolgoznak? Megkérdezhetném a mellettem büszkélkedő példányt, de hogy őszinte legyek, nem merem. Lehet, ez tökre udvariatlan kérdés a vészkapcsolóknál. Na basszus, ez a folyamatos modorosság, illedelmesség. Ebből is elegem van!
Türkizkék gondolatok úsznak be a fejembe. "Indulj!" Vissza az iskolába? Minek? Péntek van, már így is elegem van a suliból. Haza? Ott sincs semmi dolgom. Halálra unnám magam egyedül a négy fal között. Itt legalább van egy ismerős alak; a peronvészkapcsoló.
Megigazítom a kabátom gallérját, bekötöm a cipőfűzőim egyikét, majd felállok. Szabályos léptekkel a vészkapcsoló elé masírozok. Jobb kezemet felemelem, és lassan, de biztosan megnyomom a gombot. Az igazit, nem azt, amit a félrevezető képernyő reklámoz. Megnyomom az igazi gombot, és várok. Apró dallam csendül fel a földalatti kukac-lakban. Zörgés, majd rövid csend. "Maradnék." Szólok bele a nagy semmibe. Újabb zörgés, majd folytatódik a dallam. Erről ennyit. Meg lett nyomva a gomb. Remélem most hasznosnak érzi magát ez a segélyhívó-vészkapcsoló-mindent jelző. Nekem segített, segített dönteni. Ha nem is hosszú távon, de azért köszönöm neki. Tudom, ha mások is így ismernék őt, mint én, akkor nekik is tudna segíteni, és ő lenne a leghasznosabb peronvészkapcsoló szerte a földön.
Hátamat a falnak támasztom és így hallgatom a továbbra is csengő-bongó dallamot. Remélem, soha többé nem jön egyetlenegy hülye metró sem, gondolom magamban, mielőtt meglibbenne a hajam a figyelmeztető hűvös szellőben.

Nehéz-Posony Léna

Piros, kicsike cucc, de a közepén van egy fehér csík, fekete ponttal a közepén. A „mi” megállónkban is van ilyen. A „mi” megállónk alatt azt a metró megállót értem, ami a házunktól egy saroknyira (max. kettőre) van. Ezzel utazok a legtöbbet, és szinte már ismerősként köszöntöm reggelente. A mozgólépcső tetején van két automata, egy kávé (ezt bár használhatnám néha reggel), és egy kaja, amiben a csomagolt, mogyorókrémes crossitantot, chipset és energiaszeletet lehet kapni, (nem az a fajta amiben csak 120 fajta Coca Colát lehet kapni). De elkalandoztam. Visszatérve az eredti témához, szerencsémre még nem voltam olyan szituációban, hogy használnom kellett volna ezt a piros jószágot.

Czirják Anna

Nekem erről a szóról őszintén nem jutott eszembe semmi, de azért az ehhez kapcsolható metróról eszembe jutott mégis egy érdekes történet, amiről a mai napig nem tudom hogy mi a vége. Egyszer, nagyjából három-négy hónapja történt, hogy egy barátommal utaztam egy metrón. Beszélgetés közben arra lettünk figyelmesek, hogy egy gyerek szakadatlanul üvölt, mint valami beszorult tűzjelző sziréna, és anyja próbálta halkan csitítgatni. Erre egy nő odamegy hozzá, kedvesen, hogy esetleg nem lehetne mégis elhallgattatni a gyereket, mivel ez mégiscsak egy metró. Erre aztán - teljesen véletlenszerűen - egy roma nő odamegy hozzá és elkezd neki ordibálni arról, hogy  mégis milyen jogon szól bele más életébe, így a gyerekkel és az ordítozó roma nővel szép kis utazó időt sikerült biztosítani magunknak. Természetesen ezt a barátom nem nagyon tűrte, és mivel egyesekkel ellentétben neki lett volna mersze rájuk szólni (amire előtte már láttam is példát, volt olyan pl. hogy egy néninek leszálláskor, aki át adta nekünk a helyét kezit csókolommal köszönt), szóval minden erővel próbáltam visszatartani hogy odamenjen és csatlakozzon a zajos társasághoz. Ekkor sajnos bejelenti a női hang, hogy a Kálvin tér következik, ahol történetesen nekem le kellene szállnom.  Hát otthagytam barátomat a szirénaként üvöltő gyerekkel és az ordítozó roma nővel. Amikor éppen leszállnék hallom, hogy a barátom feláll és ezt mondja szép lassan, hangosan: ,,Höölgyeim, ez egy metró, legyenek szívesek, és hagyják abba a veszekedést!”. És ekkor a hátam mögött bezárul az ajtó, és elindul szélsebesen Újpest irányába. Egy pillanatra megálltam hüledezve a kihűlt metró sínek előtt, hogy ez mégis mi volt. Ekkor felhívom a barátomat, hogy mégis mi történt, de ő nem veszi fel, reméltem, hogy nem történt nagy baja. Aztán elteszem a telefonomat, és mintha mi sem történt volna, elindulok a 4-es metró irányába. Másnap teljesen normálisan találkozok vele, és úgy tűnik, hogy semmi baja nem történt. Ezután az esetet egyikünk se hozta szóba, de azért még mindig ott a fejem felett a kérdőjel az eset végét illetően.

 Mondovics Mihály Márton

Dollár árfolyam. Cuki hajviselet. Egy híres személy bemutatja a reggeli rutinját. Ehhez hasonló dolgokat látok a Tiktok pörgetése közben, amikor hirtelen a telefonom kiírja, hogy az akkumulátor töltöttsége alacsony. hát ez hihetetlen, gondolom magamban. körülnézek, a peronon csak én álldogálok az esti hidegben. A vonatom 15 perces késésben van. Rég megbántam, hogy nem taxival mentem haza. Magamban még bosszankodom egy sort, amikor észreveszem, hogy mégsem egyedül vagyok. Balra tőlem két, nem valami megbízható külsejű alak támaszkodik. Idegesség lesz úrrá rajtam, ahogy a két férfi egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. Valamit kiabálnak és mutogatnak nekem. Az egyikük mintha egy kést markolatát szorítaná.  Megpróbálok segítséget hívni, de a telefonom lemerült és a közelben sincs senki. Ekkor pillantok meg az egyik oszlopon egy apró piros dobozt. Egy peronvészkapcsoló, villan át az agyamon, hátha fel tudom hívni magamra a segítséget. Egy határozott nyomással megnyomom, mire éles hang vág a csendbe. Az alakok elfutnak és egy biztonsági őr is előkerül valahonnan. Szerencsére semmi bajom nem történt, viszont azóta mindig megnézem a falra helyezett peronvészkapcsolót, ami egyszer megmentett.

H. Nagy Kinga