Cziffer Vera: Gurmé vacsora két főre

Káli-medence, micsoda színek, micsoda rendezés, nagyon szeretem, kedvenc tájegységem. A szállás gyönyörű, tágas, kétszobás apartman, nagy terekkel, baldachinos ággyal, minden, ami kell a boldogsághoz. Apartman, de nincs konyha, (még hűtő se), házirendben a tiltás, hogy kaját nem szabad hozni, vagy különben irgum-burgum. Rémisztő! (Azért bepakoltunk némi nasit, végszükség esetére.)

Érkezés után még van időnk, a vacsora 6-kor lesz, (de már hulla éhesek vagyunk.) Nem, nem eszünk velős pirítóst a helyi kiskocsmában, mert 5 fogásos gurmé szupé vár ránk, a leírás szerint.

Hat előtt öt perccel – szépen felöltözve, mert mi megadjuk a módját – elegánsan átsétálunk (na, jó gumicsizmában szaladunk, mert zuhog az eső) az udvar túloldalán lévő étterembe, ahol gyertyák égnek, minden nagyon romi. A speciálisan terített gurmé vacsora asztalunkhoz terelnek minket. Van rajta lámpa, gyertya, virág, meg szalvétagyűrűk, tényleg nagyon különleges, ugyanakkor egyszerű és kedves is.

A gurmé vacsinak meg kell adni a módját, nem lehet csak úgy bezabálni. Egyrészt két-két és fél órát rá kell szánni. (Ehhez mondjuk nem passzolt a szék, ami kényelmetlen és hideg volt. Tudom, nekem semmi se jó… és az elején még nem sejtettük, hogy eddig tart. Na.) A szállás-vendéglő komplexum tulajdonosa vagy üzletvezetője lehetett a hölgy, aki fogadott minket és egész este kiszolgált. Nem volt kedves. Tanakodtunk, vajon csak velünk nem? Mert nekünk nincs olyan konfitált fejünk, ami egy ilyesfajta vacsorához dukál. Hogy vajon lerí rólunk, hogy közünk nincs semmilyen gurmé témához? Végül is mindegy, miért. Zavarba ejtő volt az a rezzenetlen arckifejezés, amivel minden egyes fogás előtt elsorolta, hogy mik vannak a tányéron, de az első legnagyobb kihívást számunkra a borok megdumálása jelentette. Egyikünk se iszik. Soha. Ő max egy gömbszörpöt, én meg sangriát szökő évente egyszer. A hölgy azt mondta, minden fogás előtt… bajban leszünk.

Előétel: (mondjuk)

Sült citromos vajhalfilé baconös káposztával, grillezett zöldségekkel (mondjuk, mert képtelenség volt megjegyezni a nevét…) Igazából a tányéron volt egy kis cékla, némi lila káposzta, egy szusi tekercshez hasonlító izé – amiről később úgy véltük májas hurka lehetett, mert arra hasonlított leginkább, (de nyilván bambuszrügyből készült). Az egész apróra darált töpörtyűmorzsával volt hintve, rajta némi levél és virág, kissé távolabb tőle egy kis zöld szlájm (azt nem nagyon mertük megkóstolni).

Leves: narancslében pácolt sütőtökkrém leves, tökmaggal, tökmagolajjal és hajdinával. (Amúgy ezt a hajdinát mindenre rászórták. Mi ilyet adunk a papagájoknak otthon.) Már nagyon-nagyon éhesek voltunk. Ezt a fogást legalább felismertük! Ennek örömére megpróbáltuk megenni. A narancslét kihagyhatták volna belőle. Savanyú lett. Azt valahogy mindenbe raktak. Úgy tűnik, a totális kaja káoszba kell valami tematika azért, hogy rend legyen… A savanyú narancslé végigkísérte az estét.

-Fogadunk, hogy hal jön?

-Honnan tudod?

- Nem tudom, de az olyan gurmé. Sajnos egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy kapunk egy jó kis rántott csirkét krumplipürével…

Megint jöttek megdumálni a bort. Felsorolt a nemkedves hölgy, volt benne aszú, meg puttyony, de csak a 2017-et értettem az egészből. Mondtam, na, jó egy kicsit kérek. Ő is kért, de nem itta meg. Én igen. Mindkettőt. Nem kellett volna…

Főétel: házi grissini különlegesen feltálalva, meleg zselétakaróval, különlegesen faragott retekcsíkokkal, szférikus répagyönggyel, halágyon.

A hal nagyon finom volt, a répa narancsízű és savanyú, ezen is volt levél, meg az egész le volt öntve egy (narancsízű) sós tejberizs féleséggel. Ezen a ponton gondoltuk először, hogy az talán elegáns, ha nem eszünk meg mindent. A felét illik otthagyni, úgy véltük vagy hallottuk valahol… Másfél óra telt el. A fogás végére elpilledtem a bortól, ami biztos nagyon minőségi volt, csak kicsit csípte a szemem és a karom némiképp lezsibbadt. Gondoltam, én már tulajdonképpen eleget vacsoráltam, vagy legalábbis szívesen felállnék, kimennék. Nem mentem. Nagyon szigorúan néztek és még hátra volt két fogás.

- Játsszunk? Megtippeljük, mi lesz a kövi?

- Csak azt tudnám felsorolni, hogy mi nem lesz…

- Nyugi! Szerintem lesz még desszert, talán (remélhetőleg) valami csokis (nem narancsos) és a végén sajttál. Az olyan elegáns.

Második főétel: fürjcomb raviolival és hagymatortán tálalt, sertéshálóba göngyölt mangalicaszegy. Na, jó, csak vicceltem! Ennyire nem volt durva! Hanem konfitált kacsamell volt, szarvas céklaszufléval, extrudált körtével, gesztenyékkel hintve.

Nem ettük meg. A kacsának disznósajt állaga volt, (gondolom itt bládinak mondanák). Már csak a túlélésre játszottunk. Felhívtuk szeretteinket telefonon, (a desszert előtti negyven perces kötelező szünetben). Elbúcsúztunk tőlük…

Desszert: narancsos pite (neeeee), egy kis őszibarack zselével kötelezően körberajzolva (hatalmas tányéron), porcukorral hintve. Nem volt rossz.

Tulajdonképpen csak a sorrenddel volt egy kis probléma. Elég lett volna a leveske (narancslé nélkül), a halfilé egy kis párolt káposztával és ez a süti (mondjuk csokiöntettel).

 A levegőn picit felfrissültünk, az ágyon elnyújtóztunk, velem forgott a világ és marinírozott libanyakak ugráltak a szemem előtt. Reméltem, nem látom viszont az egész gurmé menüt fordított sorrendben.

Szerencsém volt, a hely szelleme gondoskodott az éjszakám békéjéről. Most indulunk reggelizni. Kicsit félek.