Másik Színház

Hogyan kerültetek a Másik Színházhoz? Mi hívta fel a figyelmeteket rá?

Parti-Nagy Berta: Amikor hetedikes voltam, kiderült, hogy indul egy színház szakkör, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Már akkor is szerettem ezzel foglalkozni, úgyhogy elmentem megnézni, tetszett és azóta is itt vagyok.

Bálint Bálint Marcell: Én már az előző iskolámban is végeztem ilyen karitatív munkát, illetve jártam kilenc éves koromtól fogva dráma szakkörre, azt hiszem akkoriban ezt így volt szokás megnevezni, és ez nagyon sok értékes tapasztalattal látott el, megtanított szeretni ezt a formátumot, komfortosan érezni magam benne és elsajátítani az alapvető nyelvet. A Poliban pedig gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetőség.

Hogyan lettetek a társulat vezetői? Mindig ezzel szerettetek volna foglalkozni?

PNB: Nem akartam mindig a színházzal foglalkozni, mert az egy nagyon hálátlan szakma, de ez egy jó lehetőség arra, hogy foglalkozzak vele, mert attól függetlenül, hogy hálátlan, én nagyon szeretem, meg ebben is nőttem fel.

Még anno Tibor, amikor a Sárkányt csináltuk, mivel nem tudtuk, mi legyen a végével, hogyan zárjuk le, megkérte Marcellt, hogy írjon egy monológot. Több embert is be lehetett hívni, úgyhogy Marcell azt mondta, hogy jó, akkor én, és leültünk, és megírtuk a monológot. Ez elég jól sikerült ahhoz képest, hogy akkor kezdtük, és ez elkezdett eszkalálódni, Tibor észrevette, hogy mi ezt úgy jobban szeretjük, motiváltabbak vagyunk, ezért felvetette azt, hogy indul egy csoport, amit félév múlva, miután ő megcsinált velük egy tréninget, átadna nekünk. Az volt a kikötése, hogy írjunk egy darabot, amit ő álmodott meg, azt mondta, hogy bármi lehet, csak az legyen az alapja, ebből lett a Felszabadulás.

BBM: Én nagyon sok mindennel akartam mindig foglalkozni, ami a mindennapjaimat meghatározza az a történet kreálás és különböző narratívákba bonyolódás. Hogy ezt milyen formátumban tegyem, az nagyon képlékeny volt, de a színház volt a legoptimálisabb és legközvetlenebb. Nagyon értékelem benne azt, hogy mennyire egy közösségi élmény, hogy nem az történik, mint egy film esetében, hogy az ember nagyjából egyénileg megszabja az alapvető paramétereket és aztán van egy közösségi erőszak cselekvés, amikor ezeket a paramétereket kitöltjük, de közben ki is lógunk belőle, mert nem tudjuk tartani az ütemet, és aztán amit megszültünk, füstös vágótermekben összeszedjük és akkor lesz valami produktum. A színháznál ellenben az első pillanattól az utolsóig folyamatosan egymásra kell hangolódnunk és folyamatosan egymásra vagyunk utalva, ami egy nagyon intenzív bizalmat szül, ami szerintem egyedülálló.

Hogyan működik kettőtök között a munka?

BBM: Én úgy gondolom, hogy tök másképpen jutunk el ugyanazokra a következtetésekre. Mi, Bertával ízlésben nagyon hasonlítunk egymásra, nagyon hasonló dolgokat akarunk kihozni a színházból és hasonló történeteket szeretnénk látni, csak másképpen ideologizáljuk meg ezeket. Mindenesetre Berta sokkal intuitívebben dolgozik, megkockáztatom, annyira intuitíven, hogy az könnyen szét tud folyni, én pedig annyira csak határokban tudok gondolkodni néha, hogy az egy idő után gátolja az előre menetelt, és ezért azt hiszem, optimálisan egészítjük ki egymást, tudjuk egymást motiválni és előre lökni.

Mit tartotok a Másik Színház előnyeinek és hátrányainak?

BBM: Az előnye az mindenképpen az emberi erőforrások nyersanyaga szerintem, hogy micsoda remek arcok járnak ebbe az intézménybe, elképesztően tehetséges figurákkal lehet itt együtt dolgozni.

PNB: Meglepően sok gyöngyszem jár ide, nem gondolná az ember.

BBM: A teremnek az adottságai szintén nagyon fontosak, hogy ez nem szimplán egy előadói tér, mint amiben általában szoktak működni az iskolai színházak, ez pedig többek között Tibor harminc éves érdeme, hogy felfejlesztette ezt a néhány négyzetmétert egy olyan színvonalra, amely szerintem párját ritkítja, amiben egészen elvetemült dolgokat tudunk megvalósítani. És hála a gyerekek tehetségének, színészi színvonalban is, hogyha lehetünk ilyen nagyképűek.

PNB: Igen, Tibor megteremtette a színházat, lényegében, és mi ehhez híven próbáljuk ezt tovább vinni, nyilván a saját elképzeléseinkkel. Ez nem egy előadóterem, hanem ez ténylegesen egy színházterem.

BBM: Persze lehet még amúgy fejleszteni, vannak hátrányai, csak nagyon fontos lenne, hogy olyan irányba fejlesszék, fejlesszük majd, ami ezt a színházi jellegét erősíti.

PNB: Igen, ezt nem szabad elvenni, semmiképpen sem. A legnagyobb veszélyének viszont azt tartom, hogy ez egy iskolai színjátszó, mert így nem jut el annyi emberhez, vagy legalábbis hatalmas erőfeszítésbe kerül. Szeretnénk egyébként kiterjeszteni, de ez egy iskolai színjátszó, itt gyerekek vannak, iskolában vannak, nem ez az első számú prioritásuk, ami egyébként nem baj, de ez tudja hátráltatni a dolgokat. És nincs annyi háttérsegítségünk, mint egy színházban, nagyon sok mindent nekünk kell megoldani.

BBM: Én egyébként nagyon szeretem azt a jellegét, hogy mennyi mindent kell nekünk összerakni különösebb segítség nélkül, és mennyi mindenbe kell nekünk beletanulni ezáltal és megértenünk ilyen alapvető mechanikákat. Tehát nem az van, hogy mi elmondjuk valami sokkezű félistennek, hogy mi ezt szeretnénk látni, és akkor ő, a maga misztikus tudásával megvalósítja, hanem nagyon is nekünk kell építkezni. És minél többet kell építkezni, én annál hálásabb vagyok, mert annál testközelibb az élmény, hogy na, ezt mi raktuk össze, annál inkább érezzük a miénknek. A Szkéné színházat is, amikor építették, azt is a színészek meg a társulat rakta össze, és az ezért tud a mai napig is egy bensőséges térként funkcionálni. Én valami nagyon hasonlót látok a Másik Színházban is, hogy van egy otthonosság benne, mert ismerjük és nem csak használjuk.

PNB: Igen, tehát nincs olyan, hogy csak színész meg csak rendező, hanem mindenki át tud folyni abba is, hogy kellékes, vagy a világítással foglalkozik, tehát mindenki egy kicsit ért mindenhez, legalábbis a legtöbbünk, és ez adja meg a rátermettségét és otthonosságát.

BBM: Ami szerintem lényeges probléma, amire Berta is utalt, az a működésünk belterjessége, meg a túl kevés ambíció a teljesítményünk iránt. Tehát elégedettek vagyunk a színvonalunkkal, emellett persze növelni szeretnénk, meg minden előadásban valami új dolgot kipróbálni, de emellett meg egyáltalán nem mutogatjuk a sikereinket, vagyis csak annyira, amennyire kötelező, hiszen a színház attól színház, hogy van egy bemutató a végén, de ez viszont a harminc évnek a rákfenéje, hogy nem alakult ki annak a kultúrája, hogy ezeket az előadásokat vigyük valamerre, hogy ezeket sokszor mutassuk be, hogy házaljunk és büszkélkedjünk velük, hogy esetleg megméressük őket. Hanem tényleg annyit várunk el tőlük, hogy megtörténjenek, miközben sokkal több van bennük, és hogyha többször történnének meg, akkor jobban történnének meg, én ezt szentül hiszem és vallom. Egyszerűen nem elég tér egy darabnak, hogyha csak háromszor játszák, hiszen az előadások alatt is fejlődik, minél többször van bemutatva, annál rutinosabb, annál mélyebb és érettebb tud lenni. Aztán persze egy idő után beleun az ember, és hogyha beleunnak a készítők, akkor engedjék el, de nem hiszem, hogy mi ezt bármikor unalomig csináltuk volna, és ezt kicsit sajnálom.

Milyen előadásokkal készültök idén? Melyikben mit tartotok a legnagyobb értéknek?

BBM: Az idősebb csoporttal, akiknek a túlnyomó része már végzett, velük egy történelmi abszurdot csinálunk, ami a napóleoni hódítások végpontján játszódik, egy korszak végét emeli ki, valamint az azzal járó reménytelenséget. Mi ez a darabot nagyon fókuszáltan tudtuk megírni, ez nem tudom mennyire köztudomás, de amióta mi ezen ügyködünk Bertával, azóta ezeket a darabokat mi írjuk. Most szerencsésen minimalizált a létszáma a csoportnak, hogy pont optimális egy fókuszált dráma végigvezetésére. Legtöbb esetben azért abban fuldokolunk, hogy van tizenöt-huszonkettő gyerek, és ennyi karakterre nem lehet kiélezett drámát írni, hanem csak ilyen hektikus, hullámzó dolgot, és bár annak is megvan a szépsége, most azt éreztük, hogy nagyon következetesen tudtuk végig vinni a sztorit, nem kanyarodtunk el, és nem néztünk a messzeségbe, hogy ott is legyen már egy karakter.

PNB: Van nekünk egy középső csoportunk, akikkel mi a Felszabadulást kezdtük, és idén a Gömböcöt csináljuk meg, Gyomorultak címmel. Ez egy Kisgömböc adaptáció, nyilvánvalóan teljesen elrugaszkodtunk ennek a történetétől, mert ugye az eredeti történetben az van, hogy a végén kivágódik a Kisgömböc, spoiler, itt nem vágódik ki. Ez is természetesen abszurd, mert mi általában az abszurdhoz közeli dolgokban mozgunk, ez jóval hosszabb és jóval több mindent ölel fel, mint a Napóleon, mert nagyon csapongó, így igazából mindenkinek szól, nem egy szűk réteget szólít meg. Alapvetően ez egy családtörténet, és arról szól, dióhéjban, hogy a család, meg aztán ami a család köré kerül és a Gömböcben lévő világ hogyan van egymásra hatással. Arról szól, hogy az emberek miért és hogyan élnek egymással, a kapcsolódásról, és a kapcsolódni nem tudásról.

BBM: A legkisebb csoporttal is egy ilyen társadalom centrikus darabot csinálunk. Ugyanis nekem komoly hiányérzetem volt a Másik Színházzal kapcsolatban, hogy amikor még nem volt lehetőségünk autonóm módon működni, minden darab nagyon elvolt a maga világában, és az a darabbéli világ csak hellyel közzel reflektált az itt és most-ra. Sokkal inkább egyetemes problémákkal küszködtünk azokban a darabokban, milyen nagyképűnek, elbizakodottnak, vagy szerelmesnek lenni, satöbbi. A víziónk az, hogy egy kamasz is képes megérteni a korunk nagy dilemmáit, és azt hiszem, hogy általánosságban a művészet, hogyha már van, akkor legyen szíves az itt és most-nak a problémáira fókuszálni. Ez nem azt jelenti, hogy minden darabunk kortárs helyzeteket dolgozna fel, mert pont ellenkezőleg, mindegyik ki van helyezve időben meg térben máshova, de ugyanakkor azok a jelenségek, és problémák, amiket felölelnek, például a kapitalizmus alatti elidegenedés, a munkaalapú társadalom kizsákmányoló természete, ezek nem gondolom, hogy értelmezhetetlen jelenségek lennének kamaszok, akár egészen kicsi kamaszok számára, mindössze nem kapcsolják hozzá ezeket a fogalmakat, mert sajnos az oktatás, nem ezeket az alapvető valóságértelmező fogalmakat kívánja átadni.

A lényeg, hogy mi őszintén szeretnénk elgondolkodtatni, átadni bizonyos szemléleteket, egyáltalán kérdéseket feltenni feléjük és gondolkozásra bírni őket, meghallgatni a véleményüket és elmondani a sajátunkat is. Nyilván emögött lehet érzékelni valamiféle képmutatást, hiszen a kamasz nem tudja a saját véleményét ugyanúgy kezelni, mint a miénket, hanem vagy jelentősen előtérbe helyezi a sajátját, és azt mondja, hogy ezek a fura csövesek, akik bejönnek az iskolába nyilvánvalóan nem tudnak semmit, vagy azt, hogy ezek valószínűleg mindent tudnak és én elhiszem nekik, mert bizonytalan vagyok a saját valóságtapasztalatomban, és jól jön az az autoritás, aki megmondja, hogy mit mondjak.

PNB: Valahol a kettő között kéne ezt megtalálni!

BBM: Igen, igen, és nehéz tér erre a színház, mert a színház nem egy demokratikus tér, és nem feltétlen polgárképző, miközben egykor azért hozták létre a nyugati színház intézményét, hogy polgári neveltetést biztosítson a darabok által. Azonban miközben a színházi alkotói folyamat zajlik, aközben nyilván nem a demokratikus értékek érvényesülnek, szóval van egy ilyen ősi paradoxon az egész mögött.

PNB: Igen, de közben meg üres fejjel, gondolatok nélkül nem lehet színházat csinálni, és az a célunk, hogy a próbafolyamat és az előadások alatt a színészek, a gyerekek összerakjanak a fejükben egy képet, és gondoljanak erről az egészről valamit, gondoljanak a darabról valamit. Nem úgy akarjuk, hogy mi megírjuk, aztán beadjuk nekik, hogy ezt legyél szíves mondd el, hanem gondolj mögé dolgokat, és az is oké, ha nem ugyanazt gondoljuk, de gondolj mögé valamit! És amiatt, mert a színész gondol mögé valamit és úgy játssza, ezért a néző is gondolni fog valamit, és ez a cél.

BBM: És a Gyomorultak azért izgalmas, mert azt hiszem, hogy az már egy egészen érett reflexió arra, hogy miben élünk ma, hogy milyen traumák által vagyunk sújtva, és hogy milyen alapvető fájdalmakat folytunk el, a mindennapokban mik felett hunyunk szemet rutinból és megszokásból. Látjuk, hogy a gyerekekre hatással van ez és azt is láttuk, hogy az eddigi darabok is hatással voltak, mert nem akartuk szépíteni a valóságot, de közben nagyon bízom abban, hogy ezeknek a szomorú tényeknek a feldolgozására is teret nyújtunk, illetve maga a színház csinálás is egyfajta feldolgozás. Egyelőre azt látjuk, hogy ez pozitívan járul hozzá embereknek a fejlődéséhez, és ez megnyugtat.

Visszatérve a kiscsoportnak a darabjára, ott is beválogattunk átfogó kritikákat, nem szájbarágósan és direkten fogalmazzuk meg ezeket, hanem kellő távolságtartással. Lassan beletanulnak ebbe a formanyelvbe, nagyon jó látni azt, amikor valami összeáll ezeknek az embereknek a fejében, és elkezdik érteni, hogy mit csinálnak és miért csinálják azt. Abban bízom, hogy júniusra mindent érteni fogunk és Bertával mi is jobban fogjuk érteni azt, hogy mi ez az egész, amiben élünk, mert hát egymást is tanítjuk, mégha ez nem is evidens. Akikkel dolgozunk, legyenek akárhány évesek, nagyon sok tudást ruháznak ránk, és ezek nem ilyen konkrét informatív tudások, hanem megélésekben való tudások, hogy ők hogyan működnek érzelmileg, mert ezekről egyébként sok fogalmunk van, de nem elég.

Hogyan látjátok magatokat a színház jövőjében? Mik a céljaitok és terveitek?

PNB: A célunk és tervük, hogy folytassuk, amit eddig is csináltunk és kiterjesszük, hogy ne csak ez a Polis közösség tudjon arról, hogy létezik egy olyan dolog, hogy Másik Színház.

BBM: Azzal is tervezünk, hogy egy idő után mások is elkezdnek színházat csinálni rajtunk kívül. Elég nagy az a színházterem, elférünk ott sokan, egyáltalán nem akarjuk ezt a saját uralmunk alá hajtani, most is arra ösztökélnék bárkit, aki megpróbálkozna, hogy mindenképpen csinálja a saját projektjét. Ezzel kapcsolatban szeretnénk konkrét lépéseket tenni, hogy emberek elég komfortosan érezzék magukat ahhoz, hogy a rendezői vénájukat is elkezdjék fejleszteni.

PNB: Nem harapunk, lehet hozzánk fordulni, meg szerintem Tiborhoz is simán, hogyha valaki ebben meg ezen gondolkozik, régen is voltak erre példák, most is lehetnének.

BBM: Én úgy kezdtem ezt az egészet egyébként, hogy nyelvi évben, amikor megjelentem, akkor nagyon irritált, hogy nincsen semmiféle költészetnapi megemlékezés, úgyhogy összeálltam néhány kis társammal és a Másik Színház működésétől teljesen függetlenül elkezdtünk próbálni egy darabnak nem nevezhető, negyvenöt perces ki játékot, ami József Attila versekből lett összerakva párbeszédes formává. Nem volt jó, sőt kifejezett hitványságok is előfordultak benne, de nagyon sokat tanultam ebben a munkafolyamatban, és nagyon hálás voltam, hogy kaptam annyi bizalmat, hogy bejárogassak csütörtökönként az A25-be és szabadon kontárkodjak ott. Aztán nagyon jó volt ezt a dolgot bemutatni egy párszor, és csak így megélni azt, hogy ezt mi raktuk össze. Szóval erre a mai napig van keret és szívesen lát bárkit az A25.

PNB: Bizonyám!

Lakits Nola Hanna