Embedded Files
Beilleszkedési kényszer, önkép
Beilleszkedési kényszer, önkép
Mindenki valaki, egy valaki, aki valamilyen. Ez furán hangzik, de mégis így van. Minden ember más. Más DNS, más test, más lélek és személyiség. Akármennyire próbálkozhat az ember, sohasem lesz ugyanolyan, mint a másik. De vajon miért akarunk ennyire a másikra hasonlítani? Miért akarunk beilleszkedni?
A mai világ tele van diktátorokkal. Nemcsak politikailag, de a mindennapokban is. Ezek az emberek vagy csoportok trendeket diktálnak. Minden csatornán keresztül öntik az emberek fejébe, hogy mi a menő, milyennek kell lenni, és milyennek tilos lenni. Az egyik legjellemzőbb formája ennek az őrületnek a „beskatulyázás”. Mindenre egy nevet, egy szimbólumot, valamiféle kifejezést kell aggatni. Például minden egyes öltözködési stílusnak kell egy név. Coquette, office siren, twee, dark academy, Y2K, old money, downtown girl... és még sorolhatnám. Így az ember szinte elveszti azt a lehetőséget, hogy egyedi legyen. Sőt, hogy önmaga legyen. Akármit vesz fel, akármilyen zenét hallgat, vagy akármiképpen viselkedik, az internet rögvest ráhúz egy skatulyát, ezzel megmondva az illetőnek, hogy miféle keretek között lehet önmaga.
„keretek között önmagad”
„keretek között önmagad”
Mintha az ember önmagába próbálna beilleszkedni. Pedig ez lenne a lényeg: amikor magad vagy, nem kell erőltetned semmit, nem kell „úgy tenned”. Így viszont az ember még oda is erőlködik beilleszkedni, ahol voltaképpen önmaga lehetne. Ez a jelenség mindenkit és mindent szépen lassan összemos. Mintha a világ azon dolgozna, hogy leegyszerűsítsen egy bonyolult egyenletet. Főleg a fiatalabb generációk tagjai próbálkoznak minél jobban hasonlítani egymásra. Furcsa módon sokszor nem barátságból vagy szimpátiából, hanem kényszerből. Hogy ne lógjanak ki a sorból.
Megannyi tinédzser görcsbe rándult gyomorral jár iskolába, mert nem tudja kiszámítani, mikor fogják piszkálni azért, amilyen, és melyik mozdulatát fogják elismerően nézni a társai. Az efféle bizonytalanság őrjítőnek hangzik. Épp ezért én éveken keresztül tettem azért, hogy ne érdekeljen ez az egész. Hagytam, sőt akartam, hogy másmilyen legyek. Inkább kinevettem önszántamból a normákat, minthogy azok nevessenek rajtam.
Szeretek önmagam lenni. Azonban a mai világban kifejezetten nehéz megtartanom ezt az önképet. Vannak vonásaim, amik nélkül nem érzem komfortosan magam, például a nagy kerek szemüvegem vagy a színes hajam és ruháim. Ezekkel máris jobban érzem magam a bőrömben. Örülök, hogy nem érzem úgy, hogy el kell rejtenem ezeket a karakterjegyeimet. Azonban sokszor azt veszem észre, hogy mindenki mellett másmilyen vagyok. Minden társaságban máshogy gondolkodom, máshogy beszélek, máshogy mozgok. Akkor én nem is én vagyok? Hiába van sok barátom, egyikük sem ugyanannak a Lénának a barátja. Úgy érzem, ha ezek az énjeim egy helyen találkoznának, felrobbanna az univerzumom, mint egy időutazós filmben. De mégis... Akkor ki az, aki tényleg én vagyok? Akiben önmagam vagyok? Talán, ha valahogy elpusztítanám azt a sok Lénát, akivé válok a más és más emberek között, na akkor: akkor maradnék igaziból önmagam. Szerencsére nincs szükség ilyen vérengző eljárásra. Mindössze egy dolog kell hozzá: egy jó barát. Valaki, aki mellé a legszívesebben ülök a padban. Aki mellett olyan ülni, mintha önmagam mellett ülnék. Nekem nem is csak egy ilyen barátom van, aminek mindennél jobban örülök. Az ilyen barátok mellett ismerem meg az igazi énem. Néha elég, ha rájuk gondolok, és érzem magamban, hogy nincs szükségem arra, hogy megpróbáljak hasonulni. Nincs szükség arra, hogy eltorzítsam magam. Mert ha ők így szeretnek engem, ha ők önmagamért szeretnek, akkor nincs értelme skatulyákba bújni, és kényszeresen megfelelni.
Page updated
Google Sites
Report abuse