A zene körbevesz

Én magamtól is szíves-örömest nézek némafilmeket, úgyhogy nem álltam ellen, amikor a nagypapám felajánlotta, hogy menjünk el a Müpában rendezett filmkoncertekre. Szeptember idusa tájt vetítették Korda Sándor: Az arany ember című filmjét, illetve Buster Keaton: A generális című filmjét. Ez azt jelenti, hogy nemcsak simán egy tiszteletparancsolóan hatalmas előadóteremben ülve nézhettük a filmeket, óriási vászonra vetítve, de még élő zene is szólt ott helyben a filmek alatt. Egyszerűen gyönyörű élmény volt. Nem csak hallottam a zenét, teljes mértékben átjárta a testemet!

Az első film, Az arany ember nekem egy teljesen új történet volt. Épphogy a vetítés kezdete előtt kaptam a cselekményéről egy gyorstalpalót édesanyukámtól. Lehet, enélkül nehezebben értettem volna meg a filmet, mivel a fizikai filmtekercsekből nem kevés hiányzik. De így teljes mértékben érthető volt az egész. Igazán mesebeli hatást keltett az apró sziget a Dunán. Az egyik gyerekkori kedvenc mesefilmemre, a Szaffira emlékeztetett, ez nem is csoda, hisz az is egy Jókai Mór regényen alapul. 

Sokan azért mellőzik a némafilmeket, mert unalmasnak és régimódinak gondolják őket. Ez szerintem egyáltalán nem igaz. A történet így is ugyanolyan izgalmas, és attól is sokkal jobb lesz az egész, hogy pompás és a filmhez tökéletesen passzoló zene szól aláfestésként. A második filmhez, A generálishoz szinte már nem is csak zenét játszott az orkesztra, hanem egyenesen hangeffektekkel festették alá a jeleneteket. Így egyáltalán nem hiányoltam a beszédet. Ez a film kifejezetten humoros volt, még így mai fejjel is. Habár én jobban élveztem a vonatos részeket, és mellőztem volna a háborús-katonás jeleneteket. Persze tudom, van, aki meg pont hogy ezt szereti benne.

Összességében egy némafilm semmivel sem rosszabb vagy kevesebb, mint egy bármilyen másmilyen film. Hiszen a zene minden filmben szinte fontosabb, mint a szavak. A vidám zene a tragikus jelenetet kiforgatja, az ijesztő zene a leghétköznapibb helyzetet is félelmetessé teszi. 

A zene önmagában varázslatos. Ezt sokszor emlegetem, de úgy érzem, az emberek általában nem fogják fel, mekkora ereje van ezeknek a hanghullámoknak. Az egésznek felettébb egyszerű az alapja, az állatok evolúciója úgy intézte, hogy természetünktől fogva résen legyünk, a szagokra, hangokra folyamatosan reagáljunk. A vadon éllő állatok folyamatos hiperfókuszban élnek. Az agyunk először minden befogadott jelenségről mérlegel; veszély fenyeget, vagy minden okés? A zene ugyanúgy egy hang, mint a bokorban rád leskelődő oroszlán. Így a zene képes hatással lenni mindenünkre, az agyunkra, a figyelmünkre, még a pulzusunkra is. Ezenkívül kapcsolatba lép az agy azon részével, amelyik az emlékekért és az érzelmekért felel. Ha meghallok egy zenét, amire a hetedikes kis énem álomba sírta magát, ismét megérzem azt a fojtogató érzést, amit akkor éltem át. Amikor egy olyan zeneszámot hallok meg, amire hónapokig gyakoroltam egy légtorna- vagy táncelőadást, akaratlanul  rögtön megfeszül minden izmom. De persze ugyanígy pozitív emlékeket és érzelmeket is fel tud idézni bennünk egy dal. Például egy zeneszám, amit együtt énekeltem a barátnőimmel, vagy kiskoromban hallgattam harcos unikornisok rajzolása közben.

A zene igaziból olyan, mint amikor sok különböző ízt próbál felfogni az ember agya. Sok különböző impulzusra reagál, ami végül egybeolvad egy nagy hatássá – ez lehet kellemetlen és disszonáns, vagy gyönyörű és harmonikus. (Editors note: a disszonáns hangok is tudnak gyönyörű szépek és kellemesek lenni!) Egy bizonyos zene élvezete attól is függ, hogy mire számítunk. A zene ritmusokra alapul, amit az ember kiválóan tud érzékelni. (Mivel a zene közvetlenül olyan részeibe is bekerül az agynak, amely a test finommotorikájáért felel. Ezért könnyedén imitáljuk, megérezzük és ráhangolódunk egy zene ritmusára.) Az ember mindenben a mintázatokat és a rendszert keresi. Épp ezért ha egy zene nem olyan, mint  amire számítunk – hirtelen hangnemváltás, vagy “hibás” ritmus szerepel – megváltozik a zene befogadása és felfogása az addig hallottakhoz képest. Zenehallgatás közben az agy tényleg olyan sok mindenre figyel és annyiféle számítást végez, hogy agykutatások egyenesen az OCD-s és ADHD-s emberek hétköznapi agyműködéséhez hasonlították a zenehallgatás és feldolgozás állapotát.

És amikor azt mondom, hogy a zene mágia és mindennél erősebb természetes csoda, nem viccelek. Kutatások több téren is bizonyították, hogy a zene gyógyít. Egyes zenék vagy zenei stílusok például enyhítik az epilepszia tüneteit. Képes segíteni az enyhe depresszión (hatás az érzelmekre) és az Alzheimer-kóron is (hatás az emlékekre). Tehát a zene gyógyszer, de “drog” is. Az agyunk nagyon is képes kötődni hangokhoz. Például a kisbabák felismerik az anyukájuk hangját és ez megnyugtatja őket. A zene ugyanígy kellemes érzelmeket és élményeket okozhat bárkinek. Az ilyenkor termelt dopaminra teljes mértékben rá lehet függeni. A dopamintermelés zavarai miatt szenvednek sokan különböző képernyő- és internetfüggőségekben, azonban ezekkel ellentétben végtelenségig hallgatni egy számot nem egészségtelen és végképp nem illegális, mint egy igazi drog.

Még egy gyönyörű oldala a zenének az, ahogy összeköt másokkal. Nemcsak a közös zene hallgatás, de a közös zenélés vagy éneklés is. Ilyenkor az ember nem érzi magát egyedül, biztonságban van, mint egy kisbaba. Az agy oxitocint termel, tehát ez nemcsak egy légből kapott ötlet és érzés, hanem tudományos tény!

Összességében elmondhatjuk a zenéről, hogy teljesen közvetlenül hat. Jelen időben történik, az agy abban a pillanatban fogja fel és értelmezi, amint meghallja. Ez a fajta figyelem és agyműködés kiemelkedő a hétköznapi, átlagos pillanatokhoz képest. A zene segítségével át lehet formálni az atmoszférát, a hangulatot, az emberek érzelmeit.

Épp ezért nem véletlen, hogy milyen nagy szerepet játszik a filmekben a háttérzene. A némafilmeknél még inkább, tekintve, hogy más hangokra – még a beszédre sem tud a film támaszkodni. Hiába vannak kis cím- és párbeszédkártyák egyes snittek között, igazából a zene az, ami befolyásolja a felfogásunkat a filmről. Farkas Bence, Az arany ember filmzenéjének szerzője is erről nyilatkozott a vetítés előtti beszélgetésben. A filmzene célja nemcsak az, hogy aláfessen egy jelenetet, hanem még egy réteggel magyarázza is azt. A zene körbevesz, nem olyan, mint egy sima párbeszéd; tényleg átjár. Amikor helyben, a filmvetítés közben muzsikáltak a zenészek, a teremben mindenkit ugyanarra  hangoltak rá – a filmre. Ez egyszerűen káprázatos és felejthetetlen élmény volt. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer az életében menjen el valamiféle élő zenés filmvetítésre!