Kell trauma az alkotáshoz?
Kell-e trauma az alkotáshoz? Az egyik szerkesztőségi ülésünkön felmerült köztünk ez a kérdés. Bátortalanul nekiálltunk boncolgatni, míg végül arra jutottunk, hogy a következő megbeszélésen, amikor többen itt leszünk, beszélgethetnénk erről, felvehetnénk, és aztán közzé tehetnénk. Azóta lezajlott a második ilyen közös beszélgetésünk is... és ezzel elindult a PillTalk!
Kell trauma az alkotáshoz?
Léna: Szerintem fizikailag nem feltétlen kell, mert bárki tud alkotni, viszont a trauma jó inspirációt ad.
Vera: Tehát, ha minden szipi-szuper, akkor tudsz egy nagyon jót alkotni, írni?
Léna: Hát akkor is tudsz. Viszont amúgy, hogyha valami rossz történik, az inspirálhat valami tök jót.
Andris: Szerintem, ha minden szipi-szuper az azt jelenti, hogy tudod, mi a szuper és ahhoz meg az kell, hogy tudd hogy mi az, ami nem szuper.
Zalán: Mi az a szipi-szuper és mi az hogy jót alkotni, vagy írni? Szóval lehet úgy is jót írni, hogy nem is kapcsolódik traumához, hanem csak írsz egy sci-fit, ami csak így eszedbe jutott, mert ráérsz? Szóval milyen művekhez vagy alkotásokhoz kellhet a trauma?
Vera: Én inkább ezt így megfordítanám, mostanában lehet hallani hogy van ilyen hogy “traumaírás”, tehát hogy igazából szerintem ez egy műfaj és amit te mondasz hogy sci-fi az meg egy másik.
Zalán: Igen, de hogy nem muszáj “traumaírni” vagy “traumaírónak” lenni. Szóval bármi, nem is az hogy sci-fi, nem is az hogy konkrét traumaírás, hanem hogy valahogy hatással van a műre, akár egy romantikus regényre, akár egy családtörténetre, bármire, ahhoz kell-e trauma?
Vera: De nem is csak az írásról beszélünk.
Annamari: Amikor mi ezen először összevitatkoztunk, akkor az volt az alap vitapontunk, hogy ahhoz hogy valaki rendelkezzen elegendő érzelmi intelligenciával egy elég mély fajta alkotáshoz, ahhoz kell az, hogy az ő életében legyen valamilyen trauma. És ott nem az a kérdés, hogy milyen fajta művekhez kell trauma, hanem akkor az volt a kérdés, hogy milyennek kell valakinek lenni ahhoz, hogy tudjon mélyen alkotni. És hogy ehhez feltétlenül kell-e trauma bármilyen téren, bármilyen műfajban És akkor ezután az a következő kérdés hogy mindenképpen kell-e hogy személyes legyen a trauma. Én el tudom képzelni, hogy van olyan alkotó ember, aki tud úgyis mélységekben empátiával alkotni, hogy ő vele nem történt meg az adott dolog, viszont az is traumának számít-e személyes vonalon, ha valaki érzékelni tudja a globális traumákat vagy a nagyobb traumatikus eseményeket?
Vera: És szerinted fontos hozzávaló az alkotáshoz?
Annamari: Én amikor vitatkoztunk, akkor azt gondoltam, hogy nem feltétlenül kell személyes trauma, mert nem vagyok benne biztos hogy ahhoz hogy kifejlődjön egy embernek az empátiája, ami ahhoz kell hogy úgy tudjon alkotni amit szerintem mi ebben a helyzetben érdemlegesnek tartunk, ahhoz kizárólag saját megélések kellenek.
Nem vagyok biztos benne, hogy teher alatt nő az empátia, azt is el tudom képzelni, hogy például egy egészséges gyerekkorban is ki tud fejlődni. De azt én sem vitatnám el, hogy kell érzékelni a súlyát azoknak a nem személyes dolgoknak amik megtörténnek, megtörténtek.
Viszont nem vagyok benne biztos, hogy van olyan ember akinek nincs traumája.
Vera: Hát ez az!
Annamari: Lehet, hogy nincs.
Vera: És te voltál az ellenpólus akkor?
Andris: Igen, de itt nem csak személyes traumáról beszélünk, hanem általában a traumáról, ami azért egy egyel nagyobb halmaz. És igen, én most is azt gondolom, hogy kell trauma ahhoz, hogy alkotni tudjon az ember.
Zalán: És amikor azt mondjátok, hogy globális trauma akkor mire gondoltok?
Andris: Hát szerintem ez azt jelenti, hogy nem csak az, ami konkrétan veled történt, hanem valahogy nagyobb.
Léna: Szerintem amúgy sokkal könnyebb valami negatívval azonosulni, mint valami pozitívval. Mert a pozitív dolgok szerintem sokkal személyesebbek, a negatív dolgok pedig sokszor sémákon alapulnak. És ezért könnyebben van olyan alkotás, amire ránézel és úgy gondolod, hogy persze nem ugyanaz, de nagyon hasonló, mint ami velem történt.
Annamari: Ez érdekes. Én a globális trauma befogadásnál arra gondolok, amikor például egy háborús történetet olvasunk. Nem voltam még háborús helyzetben és mégis az is nagyon durván meg tud érinteni, vagy meg tud ijeszteni. És ilyenkor biztos vannak olyan faktorok, amik nem tudatosak, de ugyanazokat az érzéseket kapcsolják be, amik attól függetlenül, hogy nem voltam még a konkrét helyzetben, már valahonnan megvannak bennem ezek az érzések. De az is tökre érdekes dolog, hogy mik azok a sematikus kapcsolók, amik miatt mégis tudjuk érezni, hogy ez mennyire rossz.
Zalán: Szerintem is a háború, vagy még a klíma az, ami eszembe jutott, mint globális fájdalom. Ez is benne lehet, ha nem is egy régi háborús könyvben, de egy mai modernebb regényben is. Hisz ma is vannak háborúk, nem is olyan messze. És a klímaváltozás is aktuális, arról bárki írhat bármit, de akár arról, hogy mi hogy alakul a világunkban, akkor az is belefér ebbe a traumából alkotás kategóriába.
Andris: Szerintem is abszolút.
Annamari: Én a globális alatt pontosan ezekre gondoltam.
Zalán: Múltkor valahogy előkerült a Guernica - a Picasso-festmény - és absztrakt az egész, de közben érted, meg érzed ezt az egész pusztító fegyveres világot, ami mindig volt és van. És hatással van az emberre.
Vera: Ti mikor tudtok jól írni?
Léna: Sokszor érzem úgy, hogyha valami szomorú, vagy megérintő dolog történik velem, akkor, hogyha leírom, jobban érzem magam. És ebből jön számomra a mélyebb írás vagy alkotás.
Vera: Igen, nekem is egyébként. Vagy, hogyha valami kényelmetlen helyzet van, akkor például én már a helyzetben próbálom elképzelni, hogy majd ezt én meg fogom írni humoros formában. És már ez a gondolat is segít abban, hogy oldja a rossz érzést. Egyébként még az jutott eszembe, hogy ha az alkotó művészeknek megnézzük az életrajzát, akkor azért elég nagy százalékban van valamiféle negatív esemény a fiatalkorukban. Ti mit gondoltok erről?
Kinga: Nálam inkább az szokott lenni, hogy amikor valamiért rosszul érzem magam, akkor inkább magamba fordulok és akkor tudok úgy igazán gondolkodni. És amikor meg nincs semmi, ami nagyon rosszul érint, akkor meg inkább kiélvezem. De amikor csak én vagyok és nem is akarok senkivel beszélni, akkor pedig inkább az eszembe jut, hogy ki tudnám azt fejezni valamilyen művészi formában.
Lili: Én gyűjtögetni szoktam mondjuk a negatív dolgokat és egyre gyűjtögetem, utána abból szoktam kisebb történeteket kreálni, nekem ezek ihletforrások. Sokszor szimplán csak álmok is szolgálhatnak ihletként, viszont inkább ezeket gyűjtögetem, halmozom.
Vera: És akkor eltávolítod magadtól, amikor ezeket leírod vagy egyes szám első személyben írod?
Lili: Legtöbbször eltávolítom, egyes szám harmadik személyben írom. De most próbálkozom egy olyan írással, ahol egyes szám első személyben vázolom fel magát a történetet.
Vera: Nem könnyű, és az se könnyű hogy az ember ne cenzúrázza magát. Szóval nekem is eltávolítva könnyebb, nem rólam szól. És aztán van az amikor ,,jó bevállalom", de akkor is egy kicsit cenzúrázom. Hogy ,,most akkor ki mit fog gondolni?" De hogy igazán őszintén írjon az ember nehéz dolgokról az egy megpróbáltatás, nagyon nehéz.
Annamari: Nekem az utóbbi három év első fele olyan szinten nehéz volt, hogy ott volt egy olyan év, amíg nem is tudtam írni. Pedig előtte már kb. két éve folyamatosan írtam, meg szerencsére az utóbbi kettő évben újra. De hogy ott annyira túlélő módban voltam, amiben nem lehet, legalábbis én biztosan nem tudok alkotni. Szóval ez egy iszonyatosan nagy és izgalmas tanulás volt, hogy tudjak arról is írni, ami nekem rossz. Hogy legalább a papírt ne féltsem attól, hogy megterhelem azzal, hogy ott látszik. Közben iszonyatosan jó érzés tud lenni, de nagyon ijesztő is volt, sokáig nem is ment. Úgy kezdtem, hogy minden nap csak pár mondatot írtam, és utána egy fél év alatt újra sikerült. Már azokkal a dolgokkal kapcsolatban is tudok írni, ami nekem fájdalmas. És ezt szerintem tökre fontos volt elérni.
Vera: És akkor az írás kihúzott téged ebből a túlélő módból?
Annamari: Hát nem csak az, inkább az hogy kijöttem, az húzott vissza az írásba, vagy ezek így egyszerre történtek.
Kinga: Szerintem, hogyha lenne egy olyan világ, amiben nem történik senkivel semmi rossz dolog, vagy trauma, akkor nem születnének olyan alkotások, mint most. Nem kell feltétlenül rossz dolgok ihlette alkotásokat venni, hanem szerintem még azok is rosszabbak lennének vagy nem túl érzelmekkel teliek, amik amúgy jók. Szóval, ha mondjuk most is valaki fest egy képet, amit a boldogság inspirált, ahhoz is kell valamilyen hasonlítási alap. Hogy eddig ez volt, és most emiatt ennyire tudom ezt értékelni. És hogyha nem lennének rosszabb állapotok, lehet hogy eléggé unalmas lenne, nem történne semmi más.
Annamari: Olyan lenne mint az Emlékek őrében.
Vera: Szóval szükséges a rossz?
Lilla: Én úgy vagyok vele, hogy szerintem nem specifikusan a traumák, hanem az élet experience-ek… nem jut eszembe hogy hívják magyarul...
Léna: Élettapasztalatok.
Lilla: Élettapasztalatok, igen. Bármit, amit megélek, az alapján tudok alkotni. Mert, ha nagyon boldog vagyok, hogyha valami nagyon jó volt, az is inspirál arra, hogy alkossak, mert akkor azt meg akarom örökíteni. És hogyha valami rossz, akkor én amikor éppen rossz, akkor nem tudom, szerintem hasonló ahhoz amit te mondtál, Annamari. Csak miután végiggondoltam és magamban feldolgoztam, akkor tudom bárhogyan papírra vetni, és nem kifejezetten csak írásra gondolok, hanem másra is.
Zalán: Nekem az jutott eszembe, hogy amikor alkotsz és festesz, azt tudod hitelesen örömből vagy valami boldog emlékből csinálni. Viszont, hogyha történt valami jó dolog és abból írsz, az nem tudom, hogy mennyire tudja megragadni például az olvasót. Miközben neked személyesen tök jó, hogy leírtál egy boldog eseményt. Szóval, hogyha ti olvastok ilyen könyveket, vagy láttok más alkotásokat, akkor van-e különbség köztük, hogy ez most egy boldog dologból merítkezik, vagy nem?
Annamari: Nekem szerintem volt már olyan, hogy katartikus boldogság, vagy szeretet vagy otthonosság érzés volt abban a például versben, amit olvastam. Azt éreztem, ez hogy abból is indul ki meg abba is ér, hogy én is azt érzem tőle. És leginkább attól, hogy felismertem azt, hogy ezt már éreztem és mennyire jó volt, vagy szeretném érezni, mert már tapasztaltam... és mennyire jó lenne újra. És akkor az is tudott nagyon erős lenni. És ugyanígy szerintem már írtam le jó érzésből ihletszülte dolgot.
Zalán: Szerintem is van olyan könyv, hogy átérzed ezt a boldogságot, de azért mert veled is előfordult hasonló. Például mit éreztek, ha láttok egy olyan művészeti alkotást, amiben valami trauma vagy fájdalom van és tudtok azonosulni?
Vera: Igazából ez a ráismerés, ez jó, annak ellenére is, hogy egy olyan dologra ismersz rá, ami veled is megtörtént és rossz dolog, de mintha egy kis felmentést adna, hogy nem vagy egyedül és nem vagy hibás, mert ez mással is megtörténik. Szóval igazából ez így feloldoz.
Annamari: Nekem az jutott eszembe, hogy ez olyan, mintha az ember valakinek a vállán sírna, mert sír, de mégsem egyedül. Fájdalmas de nem egyedül fájdalmas.
Lilla: Szerintem hangulat függő, mert én, ha felzaklatott állapotban olvasok mondjuk olyat, ami emlékeztet az én rossz élményeimre vagy traumáimra, akkor az engem az ilyen érzésekbe könnyebben vissza tud lökni, de, ha mondjuk nyugodtabb állapotban olvasok ilyet, akkor az tényleg ez a vállon sírós érzés.
Zalán: Vissza szoktátok olvasni, amit írtatok? Ha igen, hogyan hat rátok, jobb érzés?
Léna: Én vissza szoktam olvasni és akkor jó érzés, hogy tudom, hogy már nem vagyok annyira szomorú, nem érzem magam tőle rosszul, hanem most már tudom, hogy ez a múlt és elengedhetem az egészet.
Andris: Nekem is hasonló, hogyha ilyen rossz vagy szomorú dolgokról írok, akkor kicsit az van, hogyha ezt leírom és utána visszaolvasom, akkor eggyel megnyugtatóbb érzés, az hogy körülnéztem magamban és ismerem, azt hogy, most ez mi volt. Hogyha máskor lesz, vagy lenne hasonló, akkor kicsit kevésbé ijesztő.
Annamari: Nekem most már ez a hatodik évem, hogy minden április 15-én leülök ugyanoda és ugyanazok alapján a támpontok alapján, ami egy dalnak a szövege, két illat, meg egy látvány, írok, nagyjából ugyanarról, de mégsem ugyanarról és én ilyenkor mindig visszaolvasom az összes eddigi feljegyzést.
Most volt a legdurvább visszaolvasni ezt az öt évet, egyből is vissza szoktam olvasni, de most utólag nagyon látványos volt és nagyon érdekes. Szerintem ez a visszaolvasás ez fontos ilyen önismereti szempontból, de közben az is teljesen érthető ha egy ilyen nagy kifújás és nem olvassa vissza az ember.
Vera: És el tudod fogadni a korábbi magadat vagy azt mondod hogy úristen, mit írtam? Be tudod fogadni ebbe a jelenlegi önmagadba a régebbit is?
Annamari: Amikor elkezdtem, tizenkét éves voltam, szóval szoktam azért nevetni, hogy miket írtam, de nem tagadom meg.
Vera: Nagyon tetszik, meg most az jutott eszembe, hogy csinálhatnánk olyat is hogy van egy szó és mindenki ír rá valamit.
(Egyetértés)
Annamari: Szerintetek van olyan ember, akinek nincsen semmilyen fajta traumája, ami lehet egy kicsi fájdalom is, vagy lehet érzékenység is egy őt kevésbé vagy csak közvetetten érintő dolog iránt?
Léna: Szerintem mindenkinek vannak olyan kicsi bajai, meg fájdalmai, amik igaz, hogy nem traumák, de attól még olyan dolgok, amik inspirálhatnak.
Vera: Nekem az jutott eszembe, hogy trauma-spektrum.
Annamari: Mondjuk az érzékeny, hogy mi alapján nézzük, hogy melyik mekkora.
Andris: Hát hogy kinek mi az ami éppen a legnagyobb trauma.
Vera: Igen, de csomó mindentől függ.
Zalán: Biztos van mindenkiben valami trauma, csak nem írja ki magából, nem alkot, mert elfojtja.
Annamari: Túl sok ember van, akinek van traumája, de nem tudatosítja. De akkor olyan nincs, akinek tényleg nincs?
Kb. mindenki: Szerintem nincs.
Andris: Szerintem az fontos, hogy amit az előbb mondtál, hogy nem muszáj ezt kiírni, vagy nem muszáj valamibe belerakni. Persze tök jó, hogyha valaki erre rátalál és ki tudja adni magából alkotással, de az is nagyon jó ha kicsit rájön, felismeri az ember, és nem tabu a számára.
Annamari: És szerintetek mitől függ az , hogy valaki egy bizonyos trauma típusban nem érintett, de mégis érzékenyen tud viszonyulni ahhoz, hogyha arról fogad be egy alkotást, vagy ha azt fogadja be valamelyik ismerősétől.
Vera: Szerintem ez transzgenerációs cucc. Tehát hogy nem a te csomagod, de valahonnan jön.
Annamari: De ezzel azt mondod, hogy azt fogom csak tudni empatikusan befogadni, ami megtörtént már a transzgenerációs láncomban?
Vera: Szerintem ez lehet az oka annak, amikor tuti biztos vagy benne, hogy neked ilyen megélésed nem volt és mégis megérint az a valami.
Léna: Nekem például van ilyen, van egy barátnőm, aki szokott verseket írni, és amikor elolvasom őket én nem érzem azt, amit ő érez, de tudom hogy ő mit érez. És ahogy olvasom az írásait attól még nagyon nagyon hat rám, hiába nem érzem, amiről szól, nagyon megérint és elgondolkodtad.
Annamari: Mert az is lehet, hogy ki tud alakulni egy olyan empatikus pajzs, amivel minden téren kialakul egy bizonyos empátia.
Vera: Bármilyen traumatikus témával tudsz empatizálni, átérzel akármit?
Annamari: Igen, szóval én azt gondolom, hogy ez lehetséges, hogy kellő jelenléttel meg odafigyeléssel össze tudja az ember kötni, hogy attól függetlenül hogy nem ismerem, ez ugyanolyan erős.
Lilla: Szerintem neveltetéstől is függ valamilyen szinten.
Andris: Szerintem is, például az hogy mi volt tabu vagy hogy lehet-e az érzelmeinkről beszélni.
Vera: Nekem mondjuk eszembe jutott a szakmám (gyógyped-pszicho), hogy mi igazából egy ilyesmi pajzzsal dolgozunk. Bárki jön hozzám, keresem azt a pontot, ahol kapcsolódni tudok a problémájához. Kell, hogy legyen szerintem egy ilyen pont, olyan még nem volt - talán csak egyszer, hogy nem találtam.
Annamari: Én most nem érzem, hogy teljesen bebiztosítottuk azt az állítást hogy: Trauma kell az alkotáshoz. Én az amit biztosan tudok mondani, hogy kell egy erős fokú érzékenység, amihez pedig sok megélés kell.
Vera: Jó is és rossz is, ez elhangzott valamikor hogy a rossz az szükség szerű, mert különben nem lehet a jót mihez viszonyítani.
(Agymenés a Lego Kalandról, ahol minden szupi-szuper.)
Annamari: Most annyiszor mondtuk hogy jó, hogy a következő részben beszélhetnénk arról hogy mi az a jó.