Magazinunk első irodalmi pályázata az ősz témával foglalkozik.
Egy játékra hívtuk a polis diákokat, amiben szavakkal és képekkel alkothattak az őszről.
A három nyertes pályaművet itt olvashatjátok.
Hárslevelű
A Káli-medence egy jelentéktelen mezején állt egy Hársfa, egymagában. Nem volt semmi körülötte, ami megvédte volna az erős napsütéstől, az esőtől vagy a széltől, ezért mindenre nagyon érzékeny volt. A fa ágai nem nagyon szerettek ott élni, de nem tudtak mit csinálni. Meg kellett birkózniuk a helyzetükkel. Nem panaszkodtak, mindent magukban tartottak. De volt egy nap, amikor egyikük nem bírta tovább, hiszen egy őszi szélviharban mit tehet egy faág?
Ki látott még ilyen időt? – szólította meg az egyik csupa zöldlevelű ág a másikat.
A másik ág, akinek minden levele narancssárga volt először körbenézett, majd miután úgy gondolta, ez a kérdés senki másnak nem szólhatott, csak neki, válaszolt.
Mondja csak, nem tartja furcsának, hogy évek óta itt vagyunk egymás mellett, de ez az első szó, amit váltunk egymással?
Nem váltottunk egymással még egyetlen szót sem?
De, ha már maga megtette, hadd kérdezzem meg, maga szerint az életnek lehet az az értelme, hogy a lehető legtökéletesebb képet mutassuk másoknak magunkról, mielőtt meghalunk?
Én minden reggel arra kelek, hogy pár ággal felettem egy madár csicsereg. Magát ez nem zavarja? Vidáman dalolászik és mikor a szél egy leheletnyit meglegyinti az ágat, egyszerűen elrepül. Hát neki miért lehet és nekünk miért nem?
Még soha nem láttam rókát, lehet, hogy nem is léteznek?
Mi értelme a jelenben élni, ha mindig a jövőn jár az eszünk? Nem lenne egyszerűbb a jövőben élni?
Tudja uram, nekem mindig azt tanították, hogy faágnak születtem, nem lehetek semmi más, csak faág, de, ha nem ezt tanítják, lehettem volna tulipán?
Uram, mi miért nem beszélgettünk korábban? Lehet, hogy maga még nálam is értelmesebb?
Ugyan, hiszen ön szólított meg engem, az első lépést meg nem mindig a legokosabbak teszik?
Ön szerint én vagyok a legokosabb?
Kérdezhetnék valamit? Maga szerint mi alapján dől el, hogy mennyi szerencsét kapunk? Elosztják igazságosan, vagy valakinek több jut valakinek meg kevesebb?
Mire céloz?
Vegyük példának a maga leveleit, hogyan lehet, hogy azok még szép zöldek, míg az én leveleimet már megsárgította az ősz?
Jól érzem, hogy ön haragszik rám? Féltékeny talán?
Féltékeny? Én pusztán megjegyeztem, maga szerint ez bűn?
Nem érzi azt, hogy kezd kicsit túl messzire menni?
Ekkor a szél hatalmasat lökött mindkét faágon. A narancssárga levelű ág beleakadt a zöldlevelű ágba és ahogyan megpróbált kiszabadulni, letépett egy zöld levelet, amit a szél el is vitt jó messzire. A zöldlevelű ág visítani kezdett.
Maga most letépte az egyik gyönyörű levelemet?
Én? Miért téptem volna le?
Csak nem gondolja, hogy hiszek magának?
Mit szólna, ha keresnénk egy szemtanút?
A narancssárgalevelű ág körülnézett és megpillantott maga alatt egy bölcs, öreg, kopasz, korhadó faágat, aki már félig letörött és a szél ide-oda táncoltatta.
Elnézést uram, maga látta a történteket? El tudná mondani, hogy én szándékosan nem téptem le egyetlenegy levelet sem?
Hogy mondhat ilyet? – mondta a zöldlevelű, majd lekiabált a bölcs, öreg korhadó faágnak –
Uram kérem, most vesztettem el egy levelemet, nem segítene nekem igazságot szolgáltatni?
A bölcs, öreg, korhadó faág lassan kinyitotta a szemét, pislogott párat, ízlelgette kiszáradt száját, majd megszólalt….
Az okos emberek már feltettek minden kérdést. Most a hülyék maradtak, hogy válaszoljanak.
Mondta a bölcs, öreg, korhadó ág és a szél lökött rajta még egy utolsót és végleg letörött.
Egy anonim beküldő
Jótékony homály
Eltűnőben a távoli tornyok, a
Hegyhátakat is belepi a köd
S hogy a föld sem látszik már az avartól,
Egyedül lettem sátra mögött.
Tábort vert fölöttem az erdő
És én úgy érzem, jobb felejteni,
Ahogyan a tejszín semmi átölel
És, ahogy a csend a fákat elfedi.
Fedd hát el, ha így szándékozol!
Függönyözd körém ezüstségedet:
Ne érjen, hogy mit vesztettem el;
Ne ébredjek fel úgy, hogy vége lett!
Oldja fel a lég a lomb teafüvét,
Élet, halál csak párologjanak!
Vigasztalja magát a fáradt gőz eképp:
"Aki egy nap látott, mindent látott a'nap."
Egy anonim beküldő
Nyár-lepke
Egy óriási vörös róka figyeli a lepkét táncoltató nyarat
A langyos tó vizén egy zsenge tavirózsa levélen
Törékeny ez a lágy levél, s mégis, rajta marad
A gondtalan, könnyed páros, csak a szélben
Még törékenyebb a forró nyár zsugorodó teste,
S megremeg ölében a fátyol szárnyú lepke
A róka közeledik, a nyárnak szárnya rebben,
egybeolvad a lepkével, s felszökken ijedten
Menekülni próbál, levélről levélre
Nincs mit tenni, tudja. A cél az, hogy elérje
A róka; kicsiny testét a lepkévé vált nyárnak
hisz a róka az ősz, s az évszakok járnak
egymás után körbe, s kegyetlen e járat
Így kebelezi be a róka, a nyár-lepke szárnyat
Megijedsz, én tudom. Sírnék én is rajta
De megnyugtat a körforgás, s mikor az avarba
Gyalogolok bele, vagy lehullik előttem
A lepkét látom elszállni a sűrű, őszi ködben
új testeként levél lett, bordó, vörös, sárga
Most már a róka a táncban az új párja
És így, majd, ha hó jön, fagyból lesz a teste
Porladó levelét temeti leesve
Tavasszal rügyként virít majd nevetve
Így tér vissza újra nyarához a lepke.
Egy anonim beküldő