Alkotás a marmeládém

Az alkotás feltölt. Amikor alkotok, önmagam vagyok. Úgy érzem, mintha a lelkem lángra lobbanna a mindennapi halvány pislákolás közepette. Az álmom, hogy a jövőmben egész nap csak a természetben pihenek és alkotok. Legyen ez rajzolás, festés, írás, zenélés vagy bármilyen más művészeti ág.

Kiskorom óta fontos része a személyiségemnek az, hogy szeretek rajzolni. Nem is tudom, hogy eredetileg mi vonzott az egészben. De talán ez a szép benne, hogy csak úgy részemmé vált ez a hobbi. Azért is szeretem a művészetet, mert szabad. Olyan technikát használsz, amihez csak kedved van, és azt készítesz, amit csak akarsz. Igaz, nem mindig lesz olyan egy alkotás, mint ahogy azt előre elképzeli az ember, de az alkotásnak ez is egy fontos része. Az, hogy az ember megtanulja a folyamatot élvezni és ne a végeredményt istenítse. Mert igen, mindenki így kezdi. Minden kisgyerek szabad alkotónak születik, csak ez aztán vagy kikopik, vagy befeszül. Ahogy nő fel egy gyerek, egyre inkább próbál megfelelni, nem csak általánosságban – de saját tapasztalatból – az alkotásban is. Nehéz út a visszaút, de nem lehetetlen. Most már azért élvezem a műtermi rajzot, mert szeretek a műteremben ülni, szeretek órákon át egy dolog apró részleteire koncentrálni, szeretem az egész folyamatot. Az egyik rajzos társam, egy idős bácsi ezt a gondolkodásmódot még egy lépéssel továbbvitte; minden óra végén egyszerűen kidobta a szemetesbe az aznap készült műveit. Ez kicsit szomorú, de én mégis láttam benne valami varázslatosságot és lazaságot. Én persze megtartom a műveimet, de idén már tényleg csak a folyamatra koncentrálok, szinte vissza sem nézem a rajzaim és szinte soha sem fotózom le őket. Nem az örökkévalóságnak alkotok, hanem magamnak, a lelkemnek.

Tudományosan kimutatott, hogy az alkotás és a művészet tényleg milyen jó hatással van az ember lelki egészségére. Már az 1940-es években gyógyítottak mentális betegeket úgy, hogy különböző művészeti ágakban alkottak. Ez engem az ősi mágiára emlékeztet. Ahogy régen az emberek zenéltek, táncoltak és ki tudja hány féle természetfeletti lényt és történetet meséltek egymásnak és jelenítettek meg. Mindezekkel spirituális, sőt akár testi gyógyulást ìgérve egymásnak. 

Varázslatos belegondolni, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint színes foltok egy vásznon, összefüggő betűk egy könyvben, vagy dallamos hanghullámok a fülemben képesek arra, hogy megannyi különböző érzéssel töltsenek el. Elgondolkodom, szomorkodok, megijedek, izgulok, vagy pont hogy örvendezek. Mindezt csak a művészeteknek köszönhetően. De álljon meg a menet!  Emberek nélkül nincs művészet. Mint ahogy ezt John Keating megfogalmazta a Holt Költők Társaságában:

Sokan azzal érvelnek a AI-jal való "alkotás" mellett, hogy elérhetőbbé tette a művészetet, az alkotást. Ez egyszerűen hamis érv. Amióta ember az ember, alkotunk. Mindenki tud alkotni, rajzolni, történeteket - verseket kitalálni. Akkor is, ha szegény vagy, az ujjaddal rajzolhatsz a homokba, ha értelmileg akadályozott vagy, akkor is képes vagy kifejezni magadat az alkotásaidon keresztül. A művészet egyszerűen nem szab határokat. Ezzel ellentétben a generatív AI nagyon is. Nem mindenki rendelkezik megfelelő géppel és internettel, és nem mindenki képes szavakba önteni az elképzelését. Az AI konkrétan egy nem létező problémára akar megoldást adni. Az emberek szeretnek alkotni, ez teszi a lelküket azzá, ami. Ettől is lesznek ők - ők. A gondolataidat nem az AI írja. Az AI soha, de soha sem fog valami eredetit kreálni. Egyszerűen képtelen erre. A ChatGPT-nek nincs saját elméje, nem úgy tanul és fejlődik, mint az ember. Egyszerűen egy algoritmus, ami egymás után pakolja a legvalószínűbb szavakat. Ebből soha sem lesz valami új. Lehet, hogy képes megírni egy szuperhősös film szinopszisát, de sablonos lesz. Soha sem fog olyan érzetet kelteni, mintha egy igazi lélek, egy igazi ember, igazi elméje készítette volna el, nem lesznek benne igazi, egyedi vonások. Annyira utálom, amikor az AI helyettem dolgozik valami olyan dolgon, amit szeretek csinálni, hogy nehezemre esik szavakba önteni. Mintha a lelkembe apró jégszilánkok fúródnának, összeszorul a szívem. Úgy fáj, amikor egy tanórán beleteszem az energiát egy érdekes, kreatív feladatba, csak azért, hogy a padtársam begépelje a feladat leírását egy mesterséges intelligenciának és megkapja az egészet néhány másodperc leforgása alatt. Áradozhatnak akármennyit, hogy "Nézd, milyen jót írt a ChatGPT!", ha közben én is ugyanazokat a frappáns szavakat használtam, a saját eredeti ötleteimet beleszőve.