A magyar költészet napja Kedvenc verseink
Április 11. József Attila születésnapja, a magyar költészet napja.
A magyar költészet napját 1956 óta ünnepeljük Magyarországon, de csak 1964 óta lett József Attila születésnapjára téve ez a neves nap. Egy remek alkalom, hogy a hétköznapokból kicsit kiszállva foglalkozzunk a magyar illetve bármilyen nemzetközi költészettel. Minket valaha megérintő versek újraolvasása, új versek megismerése, klasszikusok, kortásak.... sőt, arról nem is beszélve, hogy a befogadás mellett írhatunk is!
József Attila az Óda írása közen
Ezenkívül mi a PILL-ben egyetértünk abban, hogy számunkra fontos hatásos verseket megosztani egymással is izgalmas dolog, úgyhogy összegyűjtöttük a nekünk meghatározó verseket.
Ezeket itt olvashatjátok
Pilinszky János: Éjféli fürdés
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
Vörösmarty Mihály: Éj és csillag
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
Gutai Magda: Két fenyő
A két fenyő,
mint gótikus toronypár,
elferdül a csillagok felett.
Tűlevelek alá gyűrt egek
fölszállva fényesednek
homlokodnál.
Én ezüst tornyú fák szivében éltem,
s te álmot űzve
álmaimig értél.
Ha együtt vagyunk,
magasabb az éjfél,
s mi fölszállunk a fák sudár hitével.
Ha együtt vagyunk,
felhőarccal úsznak
földi percek ágaink között.
Mi megálltunk a fellegek fölött.
Elbírjuk-e a csillagkoszorúkat?
Czóbel Minka: Éjji ének
Fonjad, fonjad koszorúdat
Tánczra hí a csendes éjjel,
Átlátszóan sötét hosszú
Fátyol-szárnyad bontsad széjjel.
Harmatos, virágos réten
Elsiklik a hold sugárja
Fénybogarak jönnek, szállnak
A fehérlő holdvilágba.
Csak nagy hosszú fátyol-szárnyad
Ne kerűljön ember-kézbe,
Ember keze durva érdes,
Összetépne ijedtébe.
Hogyha egyszer összetépne,
Mindig csak a földön járnál,
Nincs szomorúbb, szárnyatépett
Földönjáró boszorkánynál.
Fonjad fonjad koszorúdat
Tánczra hí a csendes éjjel
Síma röptű sötét hosszú
Fátyol-szárnyad bontsad széjjel.
Pilinszky János: Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely öröktől fogva az övé,
és soha másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Radnóti Miklós: Éjszaka
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Hervay Gizella:
Nem tudom, milyen a krokodil szája kitátva…
Nem tudom, milyen
a krokodil szája kitátva.
Az állatkertben
csak messziről láttam,
s az állatkertben nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a krokodil szája kitátva,
mint a krokodil szája kitátva.
Nem tudom, hogy milyen a szemed.
Hetente egyszer láttam,
külön erre a célra,
hogy lássam a szemed.
S hetente egyszer nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a szemed, mint a szemed.
Biztosan nagyon
ronda vagyok veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet, amilyen
a krokodil szája kitátva.
Petőfi Sándor: Szájhősök
Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy, mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
József Attila: Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Bodor Emese: Betsabé dala
Készen áll a nemzet
két perc adásszünetre?
Nincs gyönyörűbb egy legyőzött férfinál.
Ahogy botlik. Ahogy izzad. Ahogy háborodik
fel. Szaggatott, heves beszédet géppuskáz
egy erkélyről lefelé – vonakodó, sértett
katonák tömege fészkelődik.
Egy dadogó kamasz a seregek ura?
Meghalni – ezért? Nagy királyok
jelentéktelen utóda. Több benne a szó,
mint aminek hangot bír adni: a népakarat
pergő zöngéje kifog rajta. Dühében elhallgat, belepirul
a félbehagyott szónoklat szégyenébe.
Miként becéz egy száj, ami a nyelv kudarcát
eltakarni képtelen? Nézem Dávid fenséges zavarát,
mint aki először ébred rá, hogy lát.
Csukd be a szemed, mert belemegy a sampon.
Ne mocorogj annyit, egy uralkodó
tisztasága fontos. Mondd utánam:
a hatalom vére az ereimben folyik.
Szép lassan, ahogy megbeszéltük.
Húzd ki magad. Sortűzre a király
görnyedten ad talán parancsot?
Hogy mondod, Dávid? Akarom?
Hányszor mondjam el, hogy nem akarom,
hanem szeretném? Mondd szépen megint:
szeretném, Betsabé, légy szíves.
Most próbáld meg újra a népakaratot.
Földdel ébredek a körmöm alatt, sikálom magamról
pásztorok és kisemmizettek örökségét.
Apáim földjét dúlja majd a parancs,
mit kiadni tanítok: ez az én dadogásom.
A frontra gondolok, félkész fiúkra,
akik magukhoz nyúlnak a tábori ágyon.
Ne haragudjatok. Az én hibám,
hogy el kell hinnetek: királyért, hazáért
meghalni bátor. Miattam nem ér majd
hozzátok nő soha. Ne haragudjatok,
de tudnom kell, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Megmosom az arcom.
A nappaliban Dávid gyakorol:
én vagyok Jeruzsálem hangja,
ha szólok, a népakarat beszél belőlem.
Még négy óra a király beszédéig.
Egy átdolgozott élet méltóságára,
apámra gondolok. Bocsásd meg, amit ellened teszek.
Vida Kamilla: Lázadok
És mikor lázadás közben megpillantom magam
az irodaház üvegében, a bezúzás előtti pillanatban,
csak nevetek és szánom, akit látok.
A kezem hátrakötik, visznek,
azt kérdezik, drogos vagyok-e.
Üvölteni a térfigyelő-kamerába azt,
hogy nézőpont kérdése,
röhejes öntetszelgés.
A becsület – mondják – férfitulajdonság, az utcán szerezhető.
Minden alkalommal, mikor becsületesnek érzem magam,
férfinak érzem magam és libabőrös leszek.
Ha megaláznál, tedd úgy, ahogy egy férfival is tennéd:
vedd el az üveggolyóim, írd a nevem kisbetűvel és dobj a folyóba.
Így tényleg azt fogom érezni, hogy nálam van az igazság.
Gondolom attendeltem volna a szerdai munkás szolidaritási tüntetést,
ha a telefonom nem veszik el a rendőrök. Könnyen képzelem hősnek magam,
bár néha félek, hogy nem is a szilánkok voltak, hanem a riasztó verte fel a kerületet álmából.
A fiúknak is jobb lesz, ha beépítik a grundot, csak ezt még nem tudják.
Nem magyarázta meg nekik senki.
Semmi baj Ernő, nem is vagy te olyan hülye gyerek, mint amilyennek most érzed magad.
Egész életemben Boka akartam lenni,
ki más. Most is ezt akarom,
nézek rád, hosszan állom a pillantást,
meg is csókolhatnál, Áts Ferenc.
De Boka János csak akkor lehetek, ha inkább én nyújtom
a kezem, és ez a hideg, idegen békejobb old fel
gyerekkorom összes, rémisztő tévedésében.
Varró Dániel: Mese
Hát miről meséljek neked ma este?
A macskagrófkisasszonyról, aki
Egy nap, midőn a konyháját söpörte,
Kiment a spájzba, mert éhség gyötörte?
Hanem ott mit lát? -Na, csesszus!
A fridzsiderben kialudt a körte.
Fridzsideremben kialudt az égő,
Hát hová legyek mostan és mitévő?
Így búsult, sírt-rítt, így szomorkodék ő.
Fridzsideremben kialudt a körte.
Ki fogja énnekem azt kicserélni?
Ahogy kimondta,
Egy medvevitéz tüstént ott termett előtte!
Abban a nyomban meg is érkezett.
Medvesisak volt rajta, medvepáncél,
Egyszóval teljes medvevértezet.
Mit sírsz-rísz, búslakodsz, szomorkodol,
Világszépbajszú macskagrófkisasszony?
Fridzsideremben kialudt az égő,
Persze, hogy sírok-rívok egyre, még jó.
Hüppögte szemrehányóan a grófkisasszony,
S a két hatalmas macskaszembe könny gyűlt.
De rögtön meg is enyhült.
Te ki bírnád cserélni, szép medvevitézem?
Belőled abszolút kinézem.
Van éppenséggel villanyvackorom,
Vallotta meg a medvehős szerényen.
Egyet se búsulj, grófkisasszonyom.
Biciklilámpa, karácsonyfaégő,
Van egy egész kis villanykörte szettem.
Hova tettem?
Azzal a zsebében turkálni kezdett,
S a villanykörte, lássatok csudát!
Meglett.
No, megvan.
Kisasszonyom, szemed hármat se pillant,
És ripsz-ropsz megjavítom itt a villanyt.
Úgy is lett.
Hát ennek mostmár aztán megörültek!
Volt újra frupp, volt újra fény, mi kattan,
És oly szépek voltak mind a ketten...
A macskagrófkisasszonyon mi volt?
Mi más lett volna rajta? Cicanadrág.
S a medvevitézen? Őrajta mackó?
Nem, egész más volt rajta, ami nagy szó.
Mackónadrágom, mackófölsőm
Kimustráltam, odaadtam kölcsön,
Ezeknek praktikusan kampec.
Teérted lettem medvejampec én.
Eldobtam elviselt dzsogingom érted,
Feladtam régi medve voltom
(azelőtt lompos, slampos medve voltam),
Bennem a régi medveén megingott.
Lásd, nadrágtartót vettem és szmokingot
A medvevért alá a kedvedért.
Azzal sisakját, páncélját levette,
És ahogy mondta, úgy volt minden éppen!
Meg is fürödtem.
A tóban.
Tette még hozzá kissé elhalóan.
Világszépbajszú macskagrófkisasszony,
Halálosan beléd szerettem asszem.
Nem haragszol?
Csöppet sem haragszom.
Mondta a világszépbajszú macskagrófkisasszony
Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg.
Erdős Virág: Montague és Capulet
Montague és Capulet
kriptahangulat négy hangra
Szereplők: Montague, Montaguené, Capulet, Capuletné
Szín: kripta
Színpadkép: Rómeó és Júlia holtan fekszenek, a szülők körülöttük állnak
Idő: 2021
Hely: Magyarország
Cselekmény: számvetés és szembenézés, tanulságok és perspektívák, múltfeldolgozás és konstruktív jövőkép, társadalmi progresszió és generációk közti párbeszéd
"Miféle harsány rémület riad?"
"Mily balszerencse ébred ily korán?"
"Mi történt, hogy jajongnak mindenütt?"
"Jaj, gyászos látvány!"
"Goromba gyermek! Ezt kellett megérnem!"
MONTAGUE Na, akkor ezt most fejezzük be.
CAPULETNÉ Szedd össze magadat, kislányom.
MONTAGUENÉ Mire vársz, fiam?
CAPULETNÉ Kértelek, hogy ne rendezz jeleneteket.
CAPULET Miket művelsz már megint?
MONTAGUENÉ Ezt most direkt csinálod?
MONTAGUE Ideje lenne észhez térni, nem gondolod?
CAPULETNÉ Meg ne lássalak még egyszer!
CAPULET Miféle ócska színjáték ez már megint?
MONTAGUE Számomra halott vagy.
CAPULET Ez csak valami tévedés lehet.
MONTAGUE Nem ismerek rád!
CAPULETNÉ Te magadnál vagy, kislányom?
MONTAGUENÉ Ezen azért most gondolkozz el szépen!
CAPULETNÉ Ha ezt apád megtudja!
MONTAGUE Anyádnak erről nem beszélünk, rendben?
CAPULET Komolyan mondom, nem értelek.
MONTAGUENÉ Nőlj fel végre!
CAPULETNÉ Ezt még egyszer nagyon meg fogod bánni.
MONTAGUENÉ Figyelsz te egyáltalán?
MONTAGUE Ennek még rossz vége lesz!
CAPULETNÉ Itt az ideje, hogy kezdj valamit az életeddel.
CAPULET Na, álljon meg a nászmenet!
MONTAGUE Ez nem megoldás, te is tudod.
MONTAGUENÉ Most boldog vagy?
CAPULET Ez a nap is jól kezdődik!
MONTAGUE Legközelebb nem leszünk ám ilyen elnézőek!
CAPULETNÉ Még nekem teszel szemrehányást?!
MONTAGUENÉ Ez volt az utolsó dobásod.
MONTAGUE Nem akkora tragédia!
CAPULETNÉ Egyszer még hálás leszel nekünk!
CAPULET És ezzel most szerinted előrébb vagyunk?
MONTAGUENÉ Tudod, hogy mindent meg lehet beszélni!
MONTAGUE Az élet harc, fiam, tudni kell felállni.
CAPULETNÉ Ez ilyen, kislányom, hányszor elmondtam.
MONTAGUENÉ Jobban kellett volna igyekezned.
CAPULET Túlságosan rápörögtél.
MONTAGUE Engedd el, fiam.
CAPULETNÉ Ne add fel rögtön, menni fog!
CAPULET Holnapra el is felejted az egészet.
MONTAGUENÉ Csak szerepet játszol, te is tudod jól.
MONTAGUE Szerinted ennek most van itt az ideje?
CAPULETNÉ Sokra vitted, mondhatom!
MONTAGUENÉ Egy ilyen életrevaló fiatalember!
CAPULET Egy ilyen dögös kis nő!
MONTAGUE Ha képtelen vagy normálisan, akkor inkább ne csinálj semmit.
CAPULET Reménytelen vagy, kislányom.
CAPULETNÉ Sose lesz belőled férfi!
MONTAGUE Nem mondom többször!
MONTAGUE Nem mondom többször!
MONTAGUENÉ Legközelebb szólj, és kitalálunk valamit!
CAPULET Nem ezt beszéltük! ... Vagy igen?
MONTAGUENÉ Nincs több kérdésem. ... És neked?
CAPULETNÉ Nem ez a legmegfelelőbb elintézési mód.
CAPULET Pár év múlva már csak nevetni fogunk az egészen.
MONTAGUENÉ Innen azért nem lesz könnyű felállni!
MONTAGUE Na persze! A hülye apád majd ezt is szépen elsimítja, igaz?
CAPULET Te látod magadat egyáltalán?
MONTAGUE Ennél azért többet vártam!
CAPULETNÉ Te most büntetsz engem, kislányom?
CAPULET Ez az élet rendje.
MONTAGUE Te itt valamit nagyon félreértettél, fiam.
CAPULETNÉ Legközelebb sikerül, meglátod!
CAPULET Mindig mindent túlreagálsz!
MONTAGUENÉ Azért lehetnél egy kicsit tekintettel ránk is!
CAPULETNÉ Másoknak is vannak nehézségei.
MONTAGUENÉ Nekem se könnyű.
CAPULET Nekem se könnyű.
MONTAGUE Nekem se könnyű.
CAPULETNÉ Nekem se könnyű.
MONTAGUE Ez öngyilkosság, amit csinálsz, ugye tudod?
CAPULET Úgy látszik, hiába papoltam.
MONTAGUENÉ Nézd a jó oldalát!
CAPULETNÉ És nekem ehhez mi közöm?
MONTAGUE Mikor hallottál minket panaszkodni?
CAPULET Na jól van, most már lépjünk túl ezen.
MONTAGUE Bízz bennem! Meg tudod csinálni!
CAPULETNÉ Most boldog vagy?
MONTAGUENÉ Azért ezt ne nagyon mondjuk senkinek!
CAPULET Remélem, hogy tanulsz a történtekből.
MONTAGUE Hát, ezt benézted, fiam.
CAPULET Állj a sarkadra, kislányom!
CAPULETNÉ Nem szabad mindent lenyelni!
CAPULET Nem látod, hogy tőrbe csalt?
CAPULETNÉ Ne legyél áldozat!
CAPULET Ne maradj benne egy mérgező kapcsolatban!
MONTAGUENÉ Ezzel most végképp elvágtad magad.
MONTAGUE Így akarsz nekiindulni az életnek?
CAPULET Ne próbáld nekem megmagyarázni!
CAPULETNÉ Nem úgy van ám, ahogy te azt elképzelted!
CAPULETNÉ Mégis honnan vetted a bátorságot?
MONTAGUE Ez azért most már kezd egy kicsikét unalmassá válni!
MONTAGUENÉ Majd pont neked fog sikerülni!
CAPULETNÉ Helyretolod, mi?
CAPULET Ezt láttad otthon?
MONTAGUENÉ Nem számít, majd kiforogja magát.
MONTAGUE Na, fogadjunk, hogy ezért is én vagyok a hibás!
CAPULETNÉ Ezzel a hozzáállással nem viszed semmire.
CAPULET Most jön az a rész, hogy bocsi, apa, hülye voltam.
MONTAGUE Szánom-bánom, aztán el is van intézve?
CAPULETNÉ Úristen, még a végén képes lettél volna tönkretenni az életedet!
MONTAGUENÉ Na, asszem ezt most megint nem fogjuk tudni megbeszélni.
CAPULET Előfordul az ilyesmi.
CAPULETNÉ Én nem haragszom, kislányom, de ez azért mégiscsak túlzás.
CAPULET Akkor kellett volna jól felpofozni!
MONTAGUE Folyton ez a burkolt vádaskodás!
MONTAGUENÉ Mégis mit akarsz ezzel kifejezni?
CAPULET Értenem kéne?
MONTAGUE Szerintem ezt most nem érdemes túldramatizálni.
CAPULETNÉ Rendben, mostantól majd többet leszünk együtt.
CAPULET Meddig kell ezt még hallgatnom?
CAPULETNÉ Képtelen vagy egy másodpercre nyugton maradni?
MONTAGUENÉ Most aztán jól leszerepeltél!
MONTAGUE Miért nem ezzel kezdted?
CAPULET Itt fekszel, ahelyett hogy élveznéd az életet!
CAPULETNÉ Ezt is elbasztad, gratulálok!
CAPULET Tudod mi lesz így belőled? Egy megkeseredett öregasszony.
MONTAGUE Hát ez nem jött be, fiam.
MONTAGUENÉ Megint elérted, hogy te legyél a középpontban!
CAPULETNÉ Most szórakozol?!
MONTAGUE Ezt akkor most vehetem bocsánatkérésnek?
CAPULET Magunk között is elintézhettük volna!
MONTAGUENÉ Te egy nagyon sérült ember vagy, ugye tudod?
CAPULETNÉ Azért most már ne komplikáld tovább, jó?
CAPULET Már megint ezek a teátrális megoldásaid!
MONTAGUE Majd otthon megbeszéljük.
CAPULETNÉ Fel a fejjel, kislányom!
MONTAGUE Még előtted az élet, fiam!
MONTAGUENÉ Látod mi is milyen szépen összecsiszolódtunk.
CAPULET Visszaélsz a türelmünkkel!
CAPULETNÉ Már megint nem hallgatsz végig!
MONTAGUE Néha úgy viselkedsz, mint egy tinédzser.
MONTAGUENÉ Képtelen vagy felülemelkedni a személyes sérelmeiden.
CAPULET Csak egyszer látnám, hogy kiállsz magadért!
CAPULETNÉ Ismerős történet!
MONTAGUE Na, ebből elég volt!
MONTAGUENÉ Nem kéne mindig mindent ilyen véresen komolyan venni!
CAPULET Szólhattál volna, hogy problémáid vannak.
CAPULETNÉ Tudod, hogy mindig számíthatsz rám! ... Miért, most is itt vagyok, nem?
MONTAGUENÉ Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád!
MONTAGUE Nem viccelek!
CAPULETNÉ Süket vagy, kislányom?
CAPULET Hogy mondod?!
CAPULETNÉ Most nézd meg, mit okoztál!
MONTAGUENÉ Nincs neked szíved?!
MONTAGUE Csak elérted, amit akartál!
CAPULETNÉ És a születendő gyermekeidnek mit mondasz majd, erre nem gondoltál?
MONTAGUE Fiam, te tényleg ekkora lúzer vagy?
CAPULET Azért húsz év múlva majd megkérdezlek!
MONTAGUE Na, most lett elegem.
MONTAGUENÉ Azt hitted, hogy majd sírva fakadunk?
CAPULET Ezt már ezerszer megbeszéltük.
CAPULETNÉ Megint ki akarsz borítani?
MONTAGUEN Mindig ez van.
MONTAGUENÉ Most az egyszer megbocsátok.
CAPULET Azért nem egészen így képzeltem ezt az estét.
MONTAGUE Előbb-utóbb belátod majd, hogy nekem volt igazam.
CAPULET Most engem akarsz meggyőzni?
CAPULETNÉ Ideje lenne most már a saját lábadra állni, nem gondolod?
MONTAGUENÉ Azért vannak ennél kicsivel nagyobb problémák is az életben!
MONTAGUE Meglátod, majd idővel a helyükre kerülnek a dolgok.
CAPULET Hát ez tényleg jó ötlet volt!
CAPULETNÉ Edd meg, amit főztél.
MONTAGUENÉ A te választásod!
CAPULET Holnapra elfelejted az egészet.
CAPULETNÉ Most nehogy nekiállj itt nekem mentegetőzni!
MONTAGUE Mi ez a cirkusz?
CAPULET Mi ez a hiszti?
MONTAGUENÉ Van még valami mondanivalód?
MONTAGUE Ennek itt még rossz vége lesz, csak szólok!
CAPULETNÉ Sose adod fel?
CAPULET Még mindig itt tartasz?!
MONTAGUE Az ember csak rád néz, és elmegy az élettől a kedve.
CAPULETNÉ Ébredj már föl, kislányom!
CAPULET Siralmas látvány vagy.
MONTAGUENÉ Most nézz magadra!
CAPULETNÉ Hozzád beszélek!
CAPULET Megkukultál?
MONTAGUE Meg ne szólalj!
CAPULET Végeztem veled.
MONTAGUENÉ Végeztem veled.
CAPULETNÉ Végeztem veled.
MONTAGUE Végeztem veled.
Szabó Lőrinc: Szun Wu Kung lázadása
Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,
ki kőtestét mozogni tanította
s viharként szállni a felhők felett,
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,
ki hős vezér és szent remete volt
és szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy ő is
őrökké éljen, s lett mindenható
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már már isten volt, de lázadó
dühében a Legfőbb Trónt követelte,
s leverte az égi seregeket,
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg –
mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.
Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
- Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz – szólt -, még nem sejted, mit tudok!
- Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny,
és mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repülök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
a Menny Urához fordult -, senki más,
bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam – itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
Őrült – gondolta – ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,
gyerekjáték – gondolta és vigyorgott:
Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
És felemelkedett a levegőbe,
s megállt nevetve Buddha tenyerén.
Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,
repült, repült s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,
aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza,
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira –
és csakugyan felírta a középső
oszlopra: ,,Itt járt Szun Vu Kung király’’,
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,
mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át,
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: - No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! –
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: - Te nyomorult majom,
te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
,,Itt járt Szun Vu Kung...’’ – itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! –
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny
Arany János: Szondi két apródja
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!"
"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván."
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -"
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!"
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"
A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!"
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába'!
"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!"
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!