Még élénken emlékszem az általános iskolás irodalom óráimra. A magyartanárom egy jól tanító, kedves (és néha maximalista) ember volt. Visszanézve sokat inspirált és segített, hogy kialakuljon az az írástudás, amit a mai napig magammal hordozok.
Egy nap jött az ötlet, hogy a régi írásaimat, amikben az akkori gondolkodásmódom tükröződik, összegyűjtsem és mai szemmel visszatekintsek rájuk.
Ez most fog megtörténni.
Még fontosnak találom megemlíteni, hogy sokszor bizonyos utasítások alapján írtam ezeket a történeteket és nagyrészük nagyjából egyoldalas.
Saját és mások érdekében minden írásom előtt lesz egy kis bevezető, ami elmagyarázza mi volt az utasítás, esetleg én mit gondolok róla és ha szükséges, további háttérinformációkat is odaírok.
Emellett, azt is szeretném megjegyezni, hogy ezek az írások legalább háromévesek, és minőségben lehet itt-ott nem ütik meg az alsó mércét, sőt, a hibákat se nagyon javítottam; szinte minden eredeti állapotában fog itt megjelenni. Ezért nem vállalok felelősséget.
A fehér zongora
Elsőnek valami humorosabbat akartam megmutatni. Ha őszinte leszek, nem emlékszem mi volt a pontos feladat, de emlékszem, hogy nagyon élveztem az írását. Beismerem, a történetben említett rossz tulajdonságaim nem mindegyike veszett el az idő múltával.
A fehér zongora
Egy keserves monológ
5 év. 5 éve szinte mindennap megver egy elmebeteg. Van, amikor normális, de ilyenkor is csak egy dolgot csinál, csendesen békésen ugyanazt játssza, amíg meg nem őrülök.
2019-ben megvettek, onnantól kezdve minden lefele ment a lejtőn. Azóta 1 éves ciklusokban váltakozva hallom ugyanazokat a zenéket. Ezt úgy kell érteni, hogy ha egyszer az elmebeteg – az egyszerűség kedvéért hívjuk kislánynak – megtanul egy dalt, azt egy évig szinte minden egyes nap lejátssza.
Ez még mind bírható is lenne, ha nem tagadná meg, hogy ki vagyok. Ha úgy tetszik neki, lehangol, vagy fel. Ha úgy akarja, egyik pillanatban még zongora vagyok, a másikban gitár, a harmadikban orgona, vagy mindhárom egyszerre. Hihetetlen önuralom kell az embernek, – ez esetben a zongorának – hogy ne szenvedjen egzisztenciális válságot. Én ezt nem bírom.
Aztán a verés. Ha a kislány úgy tartja, leül hozzám, majd kalapálja Bartóktól a Román népi táncok Bottáncát, na de hogyan? Úgy üt, hogy a ház beleremeg, és kikérem magamnak, ha valaki engem stressz levezetésnek használ előtte konzultáljon velem, ha nem tud, akkor ne csinálja. És miután az emberek és a zongorák közti kommunikáció még nem fejlett ki, erősen ajánlanám a fizikai bántalmazás mellőzését.
Ott van még egy problémám, hogy a cirkuszi indulót többször hallottam, mint ahány billentyűm van, ez már tényleg sok. Ja, és azt az egy sorozat zenét? Ami két és fél perces? Azt nem bírom sokáig, ha elrontja, akkor meg ismét erőszakhoz folyamodik és két tenyérrel, vagy akár ököllel belém csap. Én nem dob vagyok, kikérem magamnak.
Egyetlen örömöm, ha végre elfelejt egy dalt és nem játssza többé, de ez se tart sokáig. Tegyük fel valamit egyszer megtanult, ezt egy évig játszotta, aztán elfelejtette játszani, vagy csak simán abbahagyta, majd ismét előveszi három év múlva, hogy ismét újra és újra lejátssza, és ez a darab történetesen a Für Elise. Én, ha tudnék, felbérelnék egy sámánt és megátkoztatnám Beethovent, mert ha százszor nem hallottam a Für Elise-t, akkor egyszer sem.
Van pár kedves ember, aki vagy rokona vagy ismerőse a kislánynak. Ők békésen, odafigyelően játszanak rajtam. A kislány apukája, ritkán, körülbelül két hetente, melankolikus akkordokat játszik és semmi többet, nekem ez kell. Vagy a tanára. Ő legalább érti mit csinál, és nem ver. Ő jazz-t játszik, vagy amit a kislány akar, de sokkal óvatosabban, anélkül, hogy verne. Ezt sokkal jobban szeretem.
Ezt itt mind azért mondtam el, hogyha van bárki, aki szívesen örökbe fogad egy zongorát, – és nem bántja, vigyáz rá, szeretgeti – akkor szívesen vándorolnék el ettől az őrült nőszemélytől. Így találhatnék egy otthont, ahol nyugalomban, békésen élhetnék.
2024. 02. 14.
2026.10.19.