Haikuk

Cseresznyefa ág

lepkék szállnak le rá.

Éjszaka van már.

Sötét alagút

Csak félhomály és hideg

Cigiszag csap meg

Szép reggeli táj

Olyan, mint az álomban

Elvész a múltban

Kötél nem feszül

A nap már lemenni látszik

Matróz nem kiált

A fény megcsillan

a gyep harmatkönnyein.

Új nap kezdődik.

kőként hull a szó

szigetként az írás is,

a nagy tengerbe

Először álom,

aztán látomás voltam.

Most már itt vagyok.

Varjú ül a fán

Kár-kár, elmúlt a nyár

üres a faház

Sok csata földjén

A Ködhegység mélyében

Varázsgyűrű vár

fecskék rebbennek

cikázva mint a toll fut

a papíroson

Hullámzó tenger

habjainak sodrásán

viszi az álmom.

Szobában ég a

sárga lámpa elbújnék

a fénye alatt

Tükörbe nézek,

az arc ami visszanéz

csak ismeretlen

Könyvet olvasok

hegy tetején, hirtelen

az ég leszakad

Zenét hallgatva

nézek ki az ablakból.

Bum! Labda tör be.

szemed sötét tó

lelked perzselő parázs

szívem benne ég

A fény szikrázik,

ragyog az éjszakában,

reményt ad másnak.

szép hajnal csillag

fent fénylik sötét égen

kár, hogy álmodom

Az ember gondol,

feltalál, alkot, teremt,

de vajon mit tud?

Az ágyra fekszem

takarómat ölelem

végre pihenek

A varjak szállnak

Szilaj tölgyerdő mélyén

Vörös nap lemegy

Arany levelek

Esnek le a mélységbe.

Vén ősz ideje.

Lelkükben tűz gyúl

Lelkes tömeg elindul

Kialszik ismét

Fagylaltom édes

a tölcsérem ropogós

Elejtettem. Jaj!