Még ebben a síri csöndben sem hallotta senki azt a néhány vérfagyasztó, segélykérő sikolyt. Koratéli éjszaka volt. Épphogy elég fényt adtak a pislákoló lámpák, hogy ne essen el az ember a koromsötétben. Főszereplőnk nem is sejtette, hogy egy rosszindulatú, köpcös alak készült előbújni rejtekhelyéről és elvenni tőle a legfontosabb értékét: az életét.
Így kezdődik a legtöbb bűnügyi történet. De ez nem ilyen lesz: az a nap, amikor a tudatlan kis Pinkő eltűnt, és amikor később megtalálták a holttestét, egy rendkívül vidám tavaszi nap volt. Egyike azoknak a napoknak, amikor az időjárás pont tökéletes: se túl meleg, se túl hideg, pont megfelelő egy piknikezéshez, a játszóterezéshez vagy a kacsaetetéshez. Pinkő is kihasználta a szép időt – régi középiskolás barátnőivel találkozott a Kiserdő parkban, a legnagyobb fa alatt.
A nap eddig teljesen normálisan, sőt normális helyett inkább természetellenesen tökéletesen telt. Főhősnőnk általában mindig tíz perces késésben volt, de meglepő módon, a mai napon a csúszás helyett korán érkezett mindenhova. Barátnői megjegyzéseket is tettek a rá ennyire nem jellemző pontosságra, és különböző kínos történeteket kezdtek felhozni, amikor Pinkő szokás szerint elkésett. A leendő áldozatnak minderre csak szemforgatás és néhány rövid tiltakozás volt a válasza. Ő teljesen máshogy emlékezett a középiskolás éveire – szerinte rendes, csak ritkán rosszalkodó lány volt, és – mint most is – gyakran, nagyon gyakran pontos.
Éppen ezen – valljuk be – pufogott, amikor valami jéghideg érintette meg a hátát. Összerezzent, tudniillik, Pinkő nagyon félős. Ennek ellenére rendkívüli módon szereti a horrort, bár minden egyes filmnézés kínszenvedés egy olyan ember számára, aki gyakran még a saját árnyékától is megijed. Odakapta a fejét és egy pillanatnyi sokk után rájött, hogy nem egy másvilági szörnyeteg bújt elő rejtekhelyéről, és próbálta meg átrángatni őt a birodalmába, hanem csak néhány kisgyerek játszadozott a napos parkban vízi pisztolyokkal. Ugyanezek a rakoncátlan gyerekek futottak el éppen mellettük, sikolyok és, gonosz kacajok kíséretében. Pinkő csak egy dolgot utál jobban a hozzájuk hasonló kis rosszcsontoknál, az pedig nem más, mint amikor vizes a ruhája. Rühelli, ahogy a nedves, kényelmetlen anyag rátapad a bőrére, ebben a pillanatban a két dolog iránt érzett utálata összeadódott.
Barátnői röhögcsélése rántotta vissza őt a valóságba; mintha mi sem történt volna, folytatták a korábbi beszélgetésüket. Ezzel nem azt próbálom mondani, hogy ők kegyetlen lények, akiket egyáltalán nem érdekel, mi történik a körülöttük lévőkkel – sokkal valószínűbb, hogy legtöbbjük aggódóan kérdezgette Pinkőt, minden rendben van-e, azonban a gyűlölettel túlfűtött lány nem fogta fel igazán, mi történik. Az is lehet, hogy még meg is nyugtatta őket, hogy minden rendben, és nem kell érte aggódni.
A világunkba visszatérő Pinkőnek erős késztetése volt, hogy tegyen valamit a pillanatnyilag picit nedves, de Pinkő számára csuromvizesnek érződő ruháival, méghozzá gyorsan. Legszívesebben elégette volna őket, de az nem illett volna ennek, e bizonyos esetig tökéletes napnak az idilljébe, megelégedett a vizes ruhák minél gyorsabb levételével, mielőtt szétfagyott volna. Szerencséjére, az egyik barátnője pont most hozta vissza neki a még iskoláskorukban nála maradt hálóingét, és mivel jobb híján csak ezt tudta fölvenni, megelégedett a kórházi kinézettel. Enélkül is gyakran megkapta, hogy olyan, mint egy épp a sárgaházból szabadult beteg.
Ott ült Pinkő egy parkban, a rég nem látott barátnőivel, a gyerekes hálóingében, és annyi idő után, most először mondhatta el, hogy igazán élvezi az életet. De persze egyszer minden jónak vége van, ahogy ezt a találkozást is sokkal gyorsabban be kellett rekeszteni, mint ahogy Pinkő akarta volna. Legtöbb barátnőjének már kisiskolás gyereke volt, és valamennyien siettek, hogy beváltsák a már tűkön ülő gyerekeiknek tett ígéreteiket, hogy délután elviszik őket fagyizni vagy az állatkertbe megnézni a téli álmukból fölkelő medvéket. Mivel Pinkőnek nemhogy gyereke, de még férje, vagy legalább egy rendes pasija sem volt, egyedül maradt a nagy parkban a rengeteg idegennel. Még egy kicsit próbálta élvezni az arcán a lágy napsütést, de végül úgy döntött, itt az ideje, hogy elinduljon.
Alig állt föl, máris követni kezdte őt egy első pillantásra nem is annyira gyanús alak. Ha nem egy leendőbeli gyilkost, helyesbítve, nem egy gyakorlott gyilkost írnék le, akkor akár azt is mondhatnám róla, hogy normális, már-már jóképű, és úgy néz ki, mint akinek minden összejött. Mindenesetre Pinkő észre se vette, hogy valaki folyamatosan rajta tartja a szemét, figyeli minden egyes mozdulatát. Éppen egy olyan területen haladt át, ami nem volt népszerű a kisgyerekek és a romantikusan piknikező párok között, amikor az alak előbújt a rejtekhelyéről.
Pinkő ezután soha többet nem élvezhette a tavaszi napokat, se bármelyik másik évszakot vagy a közeli menhely állatainak rajongását, a nagymamája almáspitéjének az ízét, sem a szülei szeretetét. Az élet nem tartogatott több örömöt számára. Szemben a gyilkosával, aki mindig érzett egy kis örömet, amikor Pinkő pufók, már-már gyerekes arcára gondolt, és arra, hogy milyen jó érzés volt őt kínozni, és látni, ahogy tekintetéből eltűnik az élet maradéka.
Pinkő egyedül élt, és a hosszúhétvégére senkivel se beszélt meg fix programot, ezért csak a következő munkanapon tűnt fel a hiánya. Ezek után minden követhetetlenül gyorsan zajlott; bejelentették a rendőrségen az eltűnését, és nemsokára beazonosították, hogy ő az az eddig név nélkül maradt hulla, akit azon a tökéletes, de végzetes napon találtak. Egy aznap a parkban lévő, de Pinkő létezéséről se tudó pár találta meg a város egyik, gyerekek számára nem biztonságos részén, jó messze attól az annyira varázslatos parktól.