A Nomád tábor

A nomádos dalokról már nem is igazán a nomád jut eszembe, hanem inkább ahogy a napokat számolom vissza, amikor majd nem a fülhallgatómból fognak szólni. Sokkal inkább a tábortűz körül ülők szájából. Gitárral és teával. És mindig ahogy valaki egy újabb ágat tesz a tűzre, az felparázslik, tekintetünket a máglyáról, a ránk lefigyelő csillagokra terelve. Ahogy az eget nézem, mindkét oldalamon dalolnak. A dallamokat, amelyeket akár decemberig dúdolok majd, és a sorokat, amik mintha titkos nyelvként kötnének össze mindenkit, aki valaha volt nomádban. A többiek már a dal végére értek, én is éneklek, olyan automatikusan, ahogy levegőt veszek. De fejben egész máshol járok, pedig nagyon nem szabadna a tábor végére gondolni.

Vészjósló annak a gyanúja, hogy talán tegnap ettem az évben az utolsó karamellás jégkrémet a tó melletti büféből, utoljára mentem „rezsőt” gyűjteni, ami igazából rőzse, és éppen a szemem előtt lesz hamuvá. Meg persze még rengeteg minden más, ami majd visszagondolva nagyon fog hiányozni, mert szinte már most is hiányzik. Az ahogy az éjszaka közepén felkeltve, miután belebújtam az első pulcsiba, ami a kezem ügyébe került, kibotorkálok a sátorból. Szembe találom magam az alvó „sátorvárossal” és a csillagos éggel. A másik éjjeli őr is megjelent, ahogy a konyhasátorba értünk, megkezdődhetett a végtelen mennyiségű lekváros kenyér evés, a beszélgetések, amikre az álmosság miatt reggel aligha foguk emlékezni, és az Őrzők Könyvének, és az őrzők feladatainak újra és újra felolvasása. Az Őrzők Könyve, nevéből eredően az a kockás spirálfüzet, ahová minden nap be van írva pontosan, hogy kik az éjjeli őrök, három időintervallumra osztva, és kit mikor kell felébreszteni. Ebbe a könyvbe lehet írni, rajzolni, még verselni is, ezzel a legutóbb éltem is. A félálomban írt versem, a lekvár édes ízéről, és a hasonlóan egzotikus témákról kifejezetten hagyott maga után némi kívánni valót, már ha egyáltalán szabad versnek nevezni, a rímek hiányában. Az ilyenkor elvégzendő feladatok pedig, mint például az esetlegesen felbukkanó róka elhessegetésé és a hasonlók, egy lapra vannak írva, és általában viccesen szoktak befejeződni. Még azok a napok is hiányoznak majd, amikor mindent megadtam volna egy gumicsizmáért, mert az eső vagy szemerkélt egész nap, vagy zuhogott. Na jövőre hozok majd!

Ha még nem voltatok nomádban, most biztos azt gondoljátok: Mégis, hogy lehet ennyire jó egy tábor, ahol szalmazsákokon alszanak, és zuhanyzás gyanánt általában a közeli tóban röplabdáznak, vagy úszkálnak? Igazából erre nincs egy egzakt válasz, mindenkinek más tetszett a legjobban a táborban. De az biztos, hogy a tábor mindenkit kicsit kiragad a komfortzónájából, a legjobb értelemben, itt nincs légkondi, sem mikró, és telefont sem igazán lehet tölteni. Ezek mind azt szolgálják, hogy a tábor alatt ne a külvilágon gondolkodj, mert ez itt más, valami egészen más. És ha sikerül átadnod magad ennek a nomádos érzésnek, eszedbe sem fog jutni, hogy mi van a nomádon kívül.

És ez az egész tábor a szervezők munkája miatt van. Akik egyszer maguk is füzettel a kezükben futkorásztak egy-egy Polis órára. Ők is üldögéltek az ablakpárkányokban, amik a ketrecre néznek, és ők is hagyták már otthon a keménykötésű, zöld értékelőjüket az évzáró napján. Egy szóval ők is Polisok. Körülbelül mindent ők szerveztek, ami ilyen jó a nomádban, még pólót is kapunk tőlük. Igen, minden tábor utolsó napján kapunk egy nomádos pólót, az adott év nomád témájával és stílusával rajta. Egyszer azt mondtam, hogy annyiszor szeretnék ide visszajönni, ameddig egy tábor mind a tizenkét napjára lesz egy tiszta nomádos pólóm. Az legalább tizenkét tábor.