Nem mondtam nemet - novellák

El kell mennem innen

Az utolsó padban ülök, mint mindig. Az osztálytermet megtölti a szüntelen moraj, hisz lyukasóránk van, de még nem múlt el dél, szóval nem hagyhatjuk el a suli területét. Egyszerre négy különböző osztálytársam pörgeti max hangerőn a tiktokot, a népszerű csajok a padon ülve vihorásznak – most beszélik ki a múlt heti évfolyamos házibuli eseményeit, néhány srác egy telefonos játék felett üvöltözik egymással, a barátnőm elmélyülten néz valami klisés romkomot. Én meg pont ma hagytam otthon a fejhallgatóm. Sebaj, olvasok egy kicsit. Előkotrom a hátizsákomból az antikváriumból beszerzett Kosztolányi-kötetem. Jó érezni a régi, sárguló papírt az ujjbegyeim alatt. De a betűk nem állnak össze szavakká, a szavak nem lesznek érhető mondatok, a mondatok hullámzó sorokként folynak el a szemem előtt, örvénylenek a versszakok. Így nem tudok olvasni, a gondolataimat is alig hallom. Már épp csüggedten eltenném a kötetet, amikor Petri, az osztály nagymenője odalép az asztalunkhoz. Persze a barátnőmhöz, Tamihoz fordul, én meg csak még mélyebbre bújok a könyvem mögé, ami elég nehéz mutatvány, tekintve, hogy egy tenyérnyi zsebkötetről van szó.

– Hallod, Tami, ezen a héten a haverokkal tartanánk egy ilyen kibaszott nagy bulit a nagyszüleim házában, a külvárosban. Az a terv, hogy ez most minden korábbi bulinál nagyobb lesz. Minél több ember, annál jobb – Tami közbeszúr egy mézédesen elnyújtott ahát –, köbö 70-120 emberre tervezünk. Lesz karszalagozás meg minden. Gyere te is, meg hívj meg minél több embert, jó? Még írok instán a groupchatbe.

Tami hevesen bólogat, tisztára oda van Petriért, de szerintem nincs esélye. Vagy inkább nem akarom, hogy legyen esélye. Így is alig beszélgetünk már idén. Tami olyan nagylányos lett, én meg mintha örökké az ötödikes énemben ragadtam volna. De ő a legjobb barátnőm, vagy hát inkább az egyetlen. Ekkor elkövetem azt a hibát, hogy felnézek a sárguló lapokon összefolyó verssorok közül.

– Ja, Hédi, tudod mit, te is jöhetsz, tényleg, minél több ember, annál jobb.

Inkább csak lesütöm a szemem. Még sose hívott meg személyesen a házigazda, maximum plusz egyként mentem bulikba. Épp megkérdezném Tamit, hogy biztos akarjuk-e mi ezt, kicsit nagy a felhajtás, meg nekem elég para, hogy több mint száz ember lesz egy házibuliban. De mire odafordulok a padtársamhoz, ő már rég visszatette az airpodsát, és folytatja a sorozatnézést.

Kicsöngetnek, a szomszédos templom harangja delet üt, a diákok egy masszaként tódulnak ki az osztálytermekből, ki a kapun, ki az utcára, ellepik a padokat, a napos fűfoltokat. A folyosó csempéjét, a széles ablakpárkányokat. Én meg csak ülök a helyemen, az utolsó padban.

Az elkövetkezendő pár napban majd felrobban a telefonom. Mindenki a buli csetcsoportjába írogat. Ki milyen piát hoz, milyen ruhát fesz fel, lesz-e nasi, meg szülők a közelben? Nemhogy az egész évfolyam, de mintha az egész suli e körül forogna. Valami alattunk járó szemüveges srác odajön hozzám az egyik ebédszünetben. Még életemben nem láttam, de bizalmasan odaveti nekem: „Te is jössz a Petriék bulijába?”. Annyira meglep, hogy nem is reagálok, csak továbbsétálok a folyosón és bemegyek az osztálytermünkbe.

Péntek van, a buli napja. Még mindig nem mondtam el senkinek, hogy nem szeretnék, sőt, semmi kedvem elmenni ebbe a partiba. Utálom a zajt, az alkohollal átitatott tekintetű tömeget, az éjszakába nyúló kényszeres beszélgetéseket olyan emberekkel, akiket nem is ismerek – utálom az egész felhajtást.

***

Beesteledik. Leszállok a buszról. Már messziről hallom, hol is van Petri nagyszüleinek a háza. Az utca minden pontjáról szállingóznak a meghívottak. Belépek a kertbe, és a tekintetemmel Tamit keresem... Ugye, eljött? Amikor bejutok a házba, egyszerre négy helyről ordítanak a különböző unalomig ismert számok. Mindenfelé apróbb társaságok lézengenek, de hiába ismerősek az arcok, senkiről sem tudom, hogy ki. Koccintanak, hangosan nevetnek, rágyújtanak, beszélgetnek. És nekem ehhez semmi, de semmi közöm. Nem találom Tamit, akkor miért jöttem el egyáltalán? Visszamegyek az udvarra. A ház sarkában ősöreg tölgyfa magasodik, én meg mindig is szerettem fára mászni.

Innen fentről olyanok a bulizó fiatalok, mintha hangyák lennének a bolyban, vagy sakkfigurák egy komplikált sakktáblán, vagy guppik a várótermi halasakváriumban. Átölelem a faágat, amire felmásztam, lehajtom a fejem a kérgére és a felettem világitó Holdra gondolok, hogy ő is azt látja, amit én látok.

Álmomban eggyé válok a fával, majd hevesen dobogó szívvel nagypapám leányfalui nyaralójának padlásszobájában találom magam. Körülvesz a mozdulatlan csend. A falon ott virít a kedvenc képeslapom a táncoló tavasszal. A padló nyikorog, ahogy feltápászkodom az elhasznált, sárguló matracról. Komótosan az ablakhoz sétálok, és kitárom. Friss levegő csapja meg az arcom, halk morajként egy távoli buli zenéjét sodorja felém a Duna vize. Az éjjeli eget nézem, "valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség" dünnyögöm magamban a jól ismert, sárga papírról lefolyó sorokat. Kihajolok az apró ablakon, és egyre a csillagokért nyújtózom, aztán leesek.

– Úristen, Hédi, te mennyit ittál? – hallom meg Tami értetlenkedő hangját.

Nem nyitom ki a szemem, zúg az egész koponyám. Azt szeretném, hogy Tami átkaroljon, segítsen, mentsen ki innen. De nem történik semmi, talán csak egy pillanat telik el. Szuszogva veszem a levegőt. Az arcomhoz érek, és érzem, hogy a vér eldugítja az egyik orrlyukam. Résnyire nyitom a szemem, és lenézek a mellkasomra. Az államról lecsorgó vér átáztatta a pólóm nagy részét. Bakker, a nővéremét vettem fel, hogy talán legyen egy enyhe esélyem besimulni a többiek közé. Most már mindegy.

– Tudod, hogy sosem iszom – morgom a bajszom alatt.

Végre rendesen kinyitom a szemem és meglátom Petrit, amint szorosan Tami mögött áll. Fogják egymás kezét. Hát persze, biztos smárolni jöttek ki ide a fa alá, én meg csak útban vagyok.

– Kicsit véres az arcod, le kéne mosni – mondja Petri enyhe lenézéssel a hangjában.

Érzem a levegőben, hogy be van szívva. A szag addig facsarja az orrom, hogy már nem bírom tovább. Elmegyek – határozom el magamban. Nagy nehezen feltápászkodom, és elindulok.

– Bocsi – vetem oda a párosnak még a vállam fölött, amint megindulok a kerti ösvényen a terasz felé.

Forog velem a világ, és egy pillanatra minden elsötétül, de nem hagyom, hogy elájuljak. A nagylábujjamra és a sarkamra koncentrálok. Nem fogok elesni, nem vesztem el az egyensúlyom még egyszer – biztatom magam. Csak jussak ki innen.

– Hova mész, Hédi? – A szemüveges srác áll a teraszon. Ez meg honnan tudja a nevem? – Mi történt, tiszta vér az arcod, valaki bántott?

– Bocsi, tényleg mennem kell – vakkantok rá. Nem bírok a szemébe nézni, talán a szégyen miatt, de lehet, hogy csak a szüntelen szédüléstől.

Végre elérem a kertkaput és kilépek az utcára. Meglepetésemre szinte azonnal elsírom magam, az államról lecsöppenő cseppekben kétféle só keveredik – a véremé és a könnyeimé. Nem tudom, hogy a szúró fájdalom miatt bőgök, vagy a megkönnyebbüléstől, hogy már nem vagyok ott, vagy a pislákoló gyász a szívem mélyén, hogy Tami nem jött utánam, hogy hiába jelentem meg ezen a bulin, még így is inkább a Petrit választotta. Vagy ez mind egyszerre. Behunyom a szemem és arra gondolok, hogy bárcsak otthon maradtam volna, bárcsak aludnék és álmodhatnék. De ma este már csak a buszmegállóhoz kell eltalálnom.