Gyászfeldolgozás

A könyv ezek után kettéválik. Paxnak meg kell tanulnia önállóan, más rókákkal a vadonban élnie. Míg Peter megbánja, hogy otthagyta Paxot, éss azonnal elindul megkeresésére, megfogadva, hogy soha többé sem válnak el egymástól. Szerencsétlen balesete után egy rokkant háborús veteránhoz szegődik, hogy visszanyerje erejét, és megkeresse Paxot. Igaz, fizikailag elvált a két főszereplő, de ennek ellenére egyértelmű (szinte már erőltett) párhuzamok húzódnak a két történetszál között.

Ez a könyv valóban gyönyörű. Tele van dús leírásokkal, mély történetvonalakkal és néhány csodás illusztrációval. Azonban mindezek a festői leírások elvesznek a megannyi brutálisan felkavaró jelenet között. A szerző nem félt attól, sőt szándékában állt bemutatni, milyen szörnyűségekre képes egy háborgó ember. Nemcsak a fronton háborúzó katonák, de az egyszerű, feldúlt civilek. A kötet során nem egyszer kerül sor részletes, véres és brutális jelenetek leírására. Fontos szerepet játszik a vörös szín szimbóluma. Ez a szín köztudottan a haragot, gyűlöletet, vért és tüzet jelképezi. (Nem véletlen, hogy egyik róka sincs vörösnek elkeresztelve.) Ezek a szimbólumok megjelennek a kötet során, ezzel még egy réteget adva neki. És természetesen az összes szenvedés még egy fokkal szörnyűbb, mivel ezeknek nagy része ártalmatlan, aranyos rókákkal történik.

Igazán meghökkentett, hogy ennyire durva témákkal foglalkozik egy kötet, amit nem hogy csak két kifejezetten fiatal karakter szeméből láthatunk, de ennek megfelelően egyaránt fiatal embereknek van ajánlva. Tényleg fontos, hogy az ember találkozzon hasonló tabutémákkal, mint például az igazi háború, s ennek áldozatai és túlélői. Azonban ez a könyv hajlamos eltúlozni ezeket a fontos lelki harcokat és feldolgozásukat.

Még nyár elején olvastam a könyvet. Tudtam, hogy fogok róla írni, de úgy éreztem, muszáj mélyebben feldolgoznom magamban az egészet, mire készen állok arra, hogy papírra vessem az érzéseimet. Nem fogok hazudni, majdnem végigsírtam az egészet. Együtt szenvedtem a háborgó embereknek áldozatul esett erdei állatokkal. A kötet első fele után eltört bennem a mécses. Nem bírtam úgy végigolvasni kettőnél több fejezetet, hogy ne kelljen megállnom, hogy megtöröljem a szemem. Tudtam, hogy bármikor lerakhatom a könyvet, de nem ment. Sok könyvre mondják, hogy “jajj, le se lehet tenni!”, csakhogy ilyenkor ezt azért mondják, mert elragadó és izgalmas a történet. Azonban itt nem ez volt a helyzet. A szerző zseniális módon mutatja be az összes karakterét. Az olvasó rögtön mindenkihez kötődik. Épp ezért nem hagyhattam abba ezt a könyvet, nem hagyhattam, hogy szenvedésbe ragadjanak mindazok az emberek és állatok, akikkel szinte együtt lélegeztem. Továbbolvastam hát. Már jómagam is szinte nevetségesnek találtam, hogy mennyire erőteljesen, kíméletlenül vannak megjelenítve az erdei állatok és emberek sebesülései, s halála. Azonban egy este nem bírtam tovább, muszáj volt véget vetnem ennek a kínszenvedésnek. Ki kellett olvasnom a könyvet. Nekiültem, már nem láttam a könnyeimen át, de nem zavart. Olvastam, olvastam és olvastam. Végül is: kiolvastam. Letettem a könyvet, és remegve zokogtam még egy jó 20 percen keresztül. Muszáj volt feldolgoznom mindazt, amit az elmúlt hetek során befogadtam. Az állatvilág gyásza. Egy legjobb barát elvesztése. Egy édeskeserű, hamis happy ending.

A narrátor hangneme azt próbálja sugallni, hogy minden jó lett. Eljött a megnyugvás, a probléma megoldódott. De ez egyszerűen nem igaz. Peter nem kapja meg a várva várt jutalmát. Az emberek tovább háborúznak és gyilkolnak. A halottak pedig nem térnek vissza.

Ha az ember már másodjára olvassa a kötetet, egyértelművé válik, hogy ez egy direkt utalás, szinte metafora arra, hogy a fiú családja meghalt. Azonban előszőr bennem ez fel sem merült. Tudtom nélkül, de hagytam, hogy Agáta fantáziavilága elringasson. A Paxszal szemben ez a könyv cseppet sem erőlteti rá az emberre a keserű valóságot, mégis remekül, és teljes mértékben élethűen mutatja be a gyászolás egy gyakori formáját.

Tudományosan bizonyított, hogy vannak emberek, akik gyakran hallucinálnak egy közeli családtag vagy barát elvesztése után. Egy fok felett ez már átbillen az úgynevezett pszichózisba. Ilyenkor az illető már nem tudja megkülönböztetni a valóságot, és elkezd a saját agya által kreált világban élni.

Jakabbal is valami ilyesmi történt. A kötet során Agáta próbál segíteni Jegenyenyárfinak, hogy visszajutassa a családjához. Az egész történet igazán érdekfeszítően és szépen van elmesélve. Sok benne az izgalmas jelenet, ilyenkor az ember tényleg nem bírja letenni a könyvet – teljesen jó értelemben! Emellett megannyi megható és elgondolkodtató fejezet is van. Azonban a Paxszal szemben, itt nincsenek eltúlozva ezek az érzések. Elgondolkodtatják az embert, de nem fájdalmasan szívfacsaróak.

Összeségében elmondható, hogy a két könyv hasonló. Közös témákat dolgoz fel és néhány hasonló motívum is megjelenik. Emellett tökéletes példák arra, hogy mennyire különböző módokon lehet bemutatni a gyászt. A szívfacsaró igazságra törekedve, eltúlzottan tragikusan, vagy kedvesen, érdekesen, mégis mélyen – egy fantáziavilág keretében.