Shakespeare-rel már mindenki találkozott. Mármint nyilván nem élőben, szemtől szemben, de átvitt értelemben a művein keresztül. Maga a személye – akár egy műalkotás – szabadon értelmezhető. Sokféleképpen írt, és emellett tudta, hogyan kell eladnia magát. Elvégre évszázadokkal később még magamféle jelentéktelen emberek is az ő műveiről írogatnak. Mit sem számít egy cikk vagy egy kisérettségi esszé, mások sokkal kifinomultabban dolgozták fel William Shakespeare munkásságát. Múlt vasárnap ennek lehettem tanúja a Katona József Színházban.
Néhány katonás színész (Ónodi Eszter, Jordán Adél, Fekete Ernő és Tasnádi Bence) és a W.H. együttes tagjai (Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Sena Dagadu) gyönyörű, organikus és hangulatos performanszot mutattak be. A W.H. persze külön is koncertezik. Shakespeare verseket zenésítenek meg (az eredeti) angol nyelven. Ebben az előadásban azonban elhangozottak a versek magyar fordításokban is. Az egész estét Nádasdy Ádám tartotta volna. A W.H. eredetileg vele találta ki ezt az egész előadást. Nádasdy konferálta volna a szonetteket, ő mesélt volna érdekesebbnél érdekesebb gondolatokat a művek kapcsán. De már nem tudott eljönni. Így ez az este egy megemlékezés is volt. Furcsálltam, hogy sok néző nevetett amikor Fekete Ernő elmondta, hogy miként lett végül is ő a konferáló. A bevezető kedves volt, de tisztelettudó - nem humoros. Az előadás többi része természetesen teljesen felszabadult volt. Szinte úgy éreztem, ez a besötétített színpad túl steril környezet egy olyan természetesen emberi, közös, és varázslatosan szívhez szóló zenéhez, mint amit a W.H. játszott nekünk.
Magukat a verseket egyedivé tette, hogy mindig más-más magyar fordítóktól származó feldolgozásokat olvastak fel a színészek. Érdekes volt hallani és összehasonlítani, hogy melyik költő mennyire és hogyan tér el az eredeti szövegtől. A szonettek fordítása nehéz feladat, hisz a szerkezet szuper kötött. Nem mellesleg Shakespeare igazán egyedi képeket fest a verseiben. Szavakat és mondásokat forgat ki, alakít át, és talál ki. Ez természetesen közel sem azt jelenti, hogy a fordítások nem érik el az eredeti szöveg színvonalát, sőt! Nekem a kedvencem Szabó Lőrinc, a LXXV. szonett fordítása, az egyik legismertebb. Egy gyönyörű vers, de erősen eltér az eredeti szövegtől. Teljesen más hangulatot ad át - így az üzenet is elferdül, de szerintem a maga módján tökéletes. A műfordítás sosem hibátlan tükörkép - a fordító értelmezi, újraálmodja a szöveget.
Az előadás nem csak hangzásban volt egyedi és izgalmas. Aláfestésként különböző színes fények világították meg a színpadot. Illetve egy nagy képernyőn az egész hátteret mozgó, váltakozó képek díszítették. Habár ezeknek nem mindig értettem a logikáját – legtöbbször nem igazán passzoltak a konkrét szonetthez, amit éppen előadtak - de stílusos volt, jó hangulatot és atmoszférát teremtett.
Azonban úgy éreztem, a magyar fordítások felolvasása lehetett volna kifinomultabb. Hiába adták őket elő tehetséges, katonás színészek, számomra nem mindig voltak elég erősek. A megzenésített verziók egyszerűen olyan sok nyers érzelmet tudtak átadni a szonetteken keresztül, hogy az egyszerű - sokszor még hangsúlyozásban is szegényes - felolvasások száraznak és kedvetelennek érződtek. Amit viszont nagyon élveztem, hogy ez az előadás a nézők szempontjából is rendhagyó volt. Fekete Ernő személyesen szólította fel a nézőket, hogy ne féljenek kapcsolódni a ritmussal, nyugodtan dúdoljanak, mormoljanak. Tehát nem fullos rockkoncert volt, de nem is fegyelmezett vigyázzban végigülős operaelőadás. Egy tökéletes keverék valahol a kettő között. A zene egyszerűen megkívánta, hogy doboljam a ritmust, dúdoljam az ismétlődő dallam-foszlányokat, és mormoljam a kedvenc verseim sorait.
Igaz, Nádasdy Ádám nélkül nem teljes pompájában láthattam és hallgathattam ezt az előadást, de természetesen még így is lenyűgözött. A zene minden porcikámat átjárta, a szonettek egész este a fejemben tekeregtek. Mindenképp ajánlani tudom ezt az előadást minden költészet-, Shakespeare- és élőzene-kedvelőnek!