(A nárcisztikus ember olyan személy, aki folyamatosan a figyelmet keresi, dicséretre vágyik, és szeret középpontban lenni. Gyakran megszállottjai saját maguknak, kiemelkedő fontosságot adnak saját gondolataiknak és érzéseiknek)
Mikor beültem az előadásra, és az elkezdődött, azt hittem, hogy az egész egy szenvedés lesz. Az első tíz percben nagyon fura volt (nem jó értelemben), és többször is elvesztettem a figyelmemet. Ugyanaz a zene szólt, és egy ember táncolt egész idő alatt. Hangosan lehetett hallani a lihegését, és az arc/test mimikája miatt nagyon nyomasztó volt. Nem telt sok időbe, mikor rájöttem, hogy így szánták. A második jelenetnél már lehetett érezni, hogy az egész darabnak az a lényege, hogy a néző kellemetlenül érezze magát. Mint egy jó thriller: kellemetlen érzést kelt a hasadban, de mégis ülsz és nézed, az elnyújtott jelenetek ellenére fenntartja a figyelmedet, és érzed, hogy valamitől félned kellene, de mégsem tudod, mitől.
A díszlet egyszerűen volt megoldva, inkább a fényekkel bővítették a képi világot. Egy kicsi színpadon volt megtartva, és csak a padlóra ragasztott, néhány tükörként működő anyaggal lett kibővítve. Mint már mondtam, mind a 65 percben, csakis egy karaktert figyelhettünk meg a színpadon. A zene sem volt változatos, de ennek ellenére nagyon hatásos volt, és sokat hozzáadott.
A darab menete:
Az első tíz perc után, hírtelen változott a hangulat. Minden elsötétült, és csak egy szöveg volt kivetítve a falra, ami egy régi interjúból lehetett. Egy nőt hallhattunk, míg a tánckarrierjéről mesélt. A szereplő arcát, kitakarta egy tükör, és csak a közönséget szemlélte. Ezután a zene eltorzult, és elkezdett mozogni, mintha értetlenül nézne minket.
A következő interjú részletben már egy férfi beszélt, aki feltételezhetően a táncos volt, akit mi is láthattunk. Egyre jobban eltorzult a hang, és egyre hangosabb lett az idegtépő zene. A táncos teljesen kétségbeesve ment fel-alá a színpadon.
A másik csúcspont, a végé fele történt. Össze-vissza színekből álló körök voltak a földre vetítve, a táncos pedig kétségbeesve járkált fel alá. A zene felhangosodott, és megdurvult, a színek pedig pirosra váltottak. Ijedten ugrott a sarokba, arcáról félelmet lehetett leolvasni. Hirtelen síri csönd lett, és a földre vetített fehér négyzeteken kívül nem volt semmi. A táncos először félve kerülte ki őket, de egy idő után már elkapni próbálta azokat, azért hogy magát szemlélhesse. A sok kis négyzetből egy nagy lett, ami egy műanyag darabon pihent meg. Odament hozza, és felemelte a közönségnek háttal, csak a két kezében fogott dologról visszatükröződve láttuk az arcát. Eközben egy hang, a narcisztikus ember jelentését magyarázta el.
Az előadás vége is hatásos volt. Megint teljesen sötét lett, és kinyílt a terem ajtaja. Az onnan beszűrődő erős fény volt az egyetlen fényforrásunk, és táncosunk, kisétált rajta.
Én sem értem miért, de még mindig összeugrik a gyomrom, mikor erre a darabra gondolok. De nem azért mert rossz volt - habár az elején úgy hittem az lesz - hanem mert egész végig, sikerült fenntartaniuk egy nyomasztó hangulatot. Ha szeretsz thrillereket nézni, és nem veszted el gyorsan a figyelmedet, vagy csak ha szeretnél nézni egy érdekes darabot, akkor nagyon ajánlom.
Hivatalos leírás: NÁRCISZ