Embedded Files
Claudia Andujar fotókiállítása a Néprajzi Múzeumban.
Claudia Andujar fotókiállítása a Néprajzi Múzeumban.
A részben magyar származású, holokauszttól menekült, fotóriporter, majd az indiánoknak szentelt életművéről elhíresült Claudia Andujar portfóliójának egy szeletét tekinthetjük meg a viszonylag új Néprajzi Múzeumban tavaly szeptembertől idén júniusig. Bár a fényképész nemzetközileg elismert, több galériában vannak állandó képei, Magyarországon mégis most látható először.
A kiállítás fő témája a brazil őserdőben élő indiántörzs, a janomamik életének bemutatása, Andujar kapcsolódása és a törzs területéért folytatott aktivizmus. A tárlat elején viszont Andujar brazíliai fotóriporteri munkájából is van egy sorozat. (Itt van az ominózus lekerítés is, de erről majd később)
Mindenesetre azt itt látható sorozatok, az összesen 124 kép az idén 93 éves fényképész életművének nagyon fontos szeletei.
Portre No 11. (Maturaca sorozat)
Először is, most ez egy művészi fotókiállítás vagy egy néprajzi tudományos tárlat?
Mivel Andujar fényképei bőven a művészi fotográfia kategóriáján belül vannak, felmerülhet ez a kérdés, viszont a múzeum egyik munkatársa a Fidelio-nak azt nyilatkozta, hogy a múzeum célja, megmutatni a janomamik mindennapjait, rituális életét, és azt az óriási harcot, amit Andujar az életben maradásukért folytatott. - Mindezt művészi képeken keresztül.
Cím nélkül (Identitás sorozat)
De hogyan találkozott Andujar a janomamikkal?
1971-ben, amikor fotóriporterként dolgozott egy brazil magazinnak; egy riportot kellett készítenie a venezuelai határhoz közel élő törzzsel, viszont ez a találkozás annyira nagy hatással volt rá, hogy nyomban felhagyott a riporteri munkájával és elkövetkező életét a janomamikkal töltötte és fényképekben dokumentálta a törzs kultúráját és mindennapjait. A fényképeknek már a kezdetektől fogva kommunikációs funkciója volt, és a janomamik azzal a feltétellel egyeztek bele a fényképezésbe, hogy majd azok közzétételénél a világ tudomást szerezzen a pusztításról, amit a területük és a kultúrájuk elszenved.
Miután a janomamik lassan maguk közé fogadták; megismerte a szokásaikat, a rituáléikat, az életük minden részletét.
Ám az évek során a törzs egyre nagyobb veszélynek lett kitéve.
1974-ben autópálya épült a janomamik háborítatlan területén, és elterjedtek a járványok is az új behatolások miatt, mivel az indiánoknak nem volt immunitása a városi emberek betegségeire. Ekkor a fotográfus orvosi segítséget kért, viszont az akkori brazil diktatúra nem nézte jó szemmel, hogy kiáll a bennszülöttek mellett, és kitiltották a területről. Ő viszont folytatta a fényképezést, sőt az akkorra már egy politikai fegyverként volt a kezében.
Az Uxiu faluból érkezett Ixiti és Waikama a meglátogatott közösségi házban (A reahu sorozat)
Katonai leszállópálya Surucucus régióban (A kapcsolat következményei sorozat)
Később mikor a janomamik földjén aranyat találtak, és özönleni kezdtek az illegális aranyásók a területre, újabb járványokat hozva az indiánokra; Andujar már egy orvosi csapattal érkezett, akik védőoltásokkal látták el a bennszülötteket. Mivel a janomamik között a nevek kimondásának szigorú rituális keretei vannak, az oltásoknál mindenki kapott egy számot, ami alapján beazonosítható. Erről Andujar egy sorozatot is készített, Megjelölve címmel.
1992-ben pedig a fényképész-aktivista jelentős részvételével létre jött a Janomami Park, ami a janomamik területének jogilag elfogadott szuverén elkerítése, az őserdő “szabadon felhasználható” területeitől. Ám az illegális aranyásók és telepesek folyókba kerülő vegyszereitől és behozott fertőzéseitől a jelképes határvonal nem menti meg az indiánokat, úgyhogy ez a harc még napjainkban is folyik, hogy a janomamik biztonságban és egészségesen élhessenek. De azt kijelenthetjük, hogy az egyik legnagyobb segítőjük Claudia Andujar.
Urihi-a (A ház sorozat)
Illegális tutajok a janomami területen (A kapcsolat következményei sorozat)
Szerintem a tárlat és az életmű is gyönyörű. És mint, ahogy a kiállításon látható beszámolókból és a dokumentumfilmből is kiderül; Andujar kialakított kapcsolata, végtelen segítői aktivista szándéka is. Rengeteg nagyon szép kép van sok technika, sok forma, viszont mindig a téma, a történés, a jelentés a lényeg. A számos kipróbált technika közül Andujar mindig azt választja, ami a legjobban láthatóvá teszi azt, hogy a kép jelentében mit szeretne meglátni, mi az, ami fontos. Nekem nagyon szimpatikus az, hogy ennyire mélységesen foglalkoztatja az igazi lényeg, testközelség és közlés, és ez meg is látszik a változatos képeken, és a tematikus sorozatokon. Andujar is megjegyzi, hogy számára a fényképezés nem csak egy pillanatkép felvétele, hanem egy nyelv, egy kommunikációs eszköz. Amikor fényképez, nem azt szeretné megmutatni, hogy az adott ember mit visel, vagy milyen a külsője, hanem azt, hogy mit érez, mik a szándékai, a gondolatai és a vágyai.
Viszont a Néprajzi Múzeum kiállítása közben az jutott eszembe, hogy ha ez az aktivista, tabudöntögető és igazságharcos művész látná, hogy a képeit elkordonozzák és pont az ellenkezőjét teszik, mint amit ő képviselne; valószínűleg szót emelne az ügyben.
Biztosan hallottatok ősszel a Worldpress kiállítás korhatárossá tételéről. Nem sokkal később ezt a fotókiállítást is részlegesen elzárták a 18 éven aluliak elől. Sajnálatosan tapasztaltam, hogy két/három fénykép miatt egy negyednyi terem lekerítésre került a kiskorúak elől. A kordontól nem annyira távol levő brazíliai melegséget bemutató képek simán láthatóak az ártatlan és veszélyeztetett gyermekszemeknek, viszont a már indiánokról szóló sorozat kezdő képei, amik szintén a lekerített terület (távolabbi) részére esnek nem igazán megtekinthetőek, ezt szomorúan érzékeltem, és így nem is lehetett “teljes a kép”.
Úgyhogy, ha betértek, vigyázzatok nehogy meglássátok a melegséget ábrázoló képsorozatot a művésznő korai műveinél. A többi gyönyörűen természetes, meghökkentő, nyers és izgalmas képét viszont annál inkább!
A kiállítás június 30-ig megtekinthető.
Page updated
Google Sites
Report abuse