Embedded Files
Az egyszerű, de igazán fontos dolgok filmje.
Alázat és hála a munkáért, a természetért, és a szabadságért.
Játék egy monotonnak tűnő rutinban. Gyönyörű kivitelezésben.
Milyen egy tökéletes nap?
Azt hiszem, hogy ahányan vagyunk, rengeteg lehet. Más dolgok tesznek minket elégedetté, boldoggá, inspirálttá és nyugodttá. Nekem ezen érzések kiegyensúlyozott elegye definiálja a tökéletességet, és mindannyiunknak ez az elegy is megannyi féle érzés lehet. Amit biztosan tudok, az az, hogy milyen katartikus élmény megfogalmazva látni azt a fajta tökéletességet, amivel azonosulni tudok. Ezt a katartikus élményt pedig csak növeli, hogy egy művészetileg ritkán gyönyörű és értékes filmben láthatom ezt, aminek már csak a puszta látványa elvarázsol, megmozgat és meghat.
Wim Wenders legújabb, februárban megjelent japán kollaborációval készült filmjét először ezekkel a szavakkal írnám le. A német rendező egy európai klasszikus, ismerős lehet a Berlin felett az ég, a Párizs, Texas, vagy Az amerikai barát című filmjeiről. Én erről eddig nem tudtam, de munkássága jelentős a dokumentumfilmek terén is, példa erre a Buena Vista Social Clubbal forgatott megegyező című filmje. A Tökéletes napok elődje is egy dokumentumfilm lett volna, mivel a 78 éves, még mindig aktív, japán kultúráért rajongó rendezőt 2022-ben kérték fel egy együttműködésre, ahol a Tokyo Toilets Project nyilvános wc-iről forgatott volna egy ismeretterjesztő felvételt. Ám Wenders a munka során ihletet kapott, és így született meg legújabb nagyjáték filmje, ami egy teljesen új környezetben ugyan, de teljes mértékben hozza a rendezőtől megszokott párhuzamot, miszerint a filmet nézve egyszerre feledkezünk bele a vizuális harmónia csúcsát legyező képvilágba és mozdulunk meg az eszmét és lelket megmozgató kérdések hatására, amiket gyakran észrevétlenül vet fel a film.
Pár a Tokyo Toilets Project közvécéiből, amik szerepelnek a filmben. A projekt keretében Tokyoban a Sibuja kerületben 17 mosdó épült 16 tervező művész keze alatt, új minőséget adva a nagyváros közterület kultúrájának.
A film kezdetén megismerkedünk Hirayamával, aki visszafogott otthonában él, hajnalban ébred, és mindennap rutinszerűen indul el a munkájába, a városba, ahol a kerületek különböző nyilvános vécéinek takarításával foglalkozik. Nekem csodálatos volt látni, ahogy minden hajnalban, miután behajtja könyvének este utoljára olvasott oldalsarkát, összehajtja ágyát és meglocsolja kis japánjuhar csemetéit, az ajtón kilépve minden egyes alkalommal felnéz az égre, kíváncsisággal és alázattal a szemében. Akármilyen idő lesz ma, egyenlően a természet ereje, nincs előre eldöntött ,,jó" vagy ,,rossz", mindennek megvan az esélye, hogy saját maga legyen. Ez a morál az egész filmben, és Hirayama egész életvitelében jelen van, szerintem nagyon fontos példája annak, hogy hogyan őrizzük meg gyerekkori nyitottságunkat minden irányba, és alakítsuk át tudatos jelenlétté azt.
Ahogy nézem a filmet, azon kapom magam, hogy teljesen kikapcsolva, és sokszor mosolyogva követem a főszereplő napjait, amik a hétköznapi rutinja szerint ugyanúgy zajlanak: miután a kertben található kávéautomatából vesz egy kávét, elindul és a hajnali úton kedvenc kazettái közül választ, majd napközben sorra járja a mosdókat, aprólékossággal és teljes alázattal takarítja őket, a szüneteiben pedig odaadó kíváncsisággal figyeli és fényképezi a fákat, a fényeket, az embereket. Mindenkit azzal a nyitottsággal, hogy az egyáltalán nem ezt sugalló, mércéket állító, sürgető világunkban igazából, még mindig mindannyian ugyanannyit érünk. Különbözőek vagyunk, de a természetből jövünk, és ha el is felejtjük, ugyanonnan indulunk. A nap további részében láthtajuk, ahogy hazatér, átöltözve az ismerős kifőzdéjébe megy, megvacsorázik, majd minden este addig olvas, amíg le nem csukódnak a szemei.
Megismerjük, hogy a hétvégi rutin más, Hirayama később ébred, elmegy a mosodába, beadja az eheti filmet és elhozza az előhívott képeket. Hétvégén elmegy a fürdőbe, ahol megtisztálkodik, majd este ellátogat Mama bárjába, ahol szintén visszatérő vendég.
Hirayama mindennapját átszövi az elégedettség, a visszafogott de tudatos megélések sorozata. Biztonságot látunk az egyedüllétben, és ha konkrétan nem is tudunk meg semmit a korábbi életéből; az interakciót mutató jelenetek pár szóval és tekintettel is rengeteget árulnak el nekünk.
Az első kapcsolódást a munkatársával látjuk, aki kicsit már paródikusan mutatja be a felszínes, izgatott, pörgő ifjúságot, és megdöbbenve figyeli Hirayama ritmusát, és alázatát a mosdók takarítása közben. Közös jeleneteik sokszor megmosolyogtatnak. Megismerjük a fiatal kolléga titokzatos plátói barátnőjét, akivel a jelenetek kifejezetten izgalmasak, ahogy a lánynak felkelti az érdeklődését Hirayama Patti Smith kazettája, és ahogy sokkal közelebb áll hozzá az ő jelenléte, mint a pörgő, hajtó srácé. Akire egyébként előítéletesen én is azt hinném, hogy szociális érzékenység teljes hiányában él, de Wim Wenders kiválóan játszik mindannyiunk legbelső előítéletével és csiklandozza meg azokat, amikor későbbi jelenetekben megtudjuk, hogy Takashit (a fiatal kolléga) az egyik közvécében minden alkalommal megkeresi egy Down-szindrómás kis srác és a füleivel szeretne játszani, amit Takashi a legtökéletesebb elfogadással és nyitottsággal kezel.
Egyik nap, amikor Hirayama későn tér haza, a háza előtt várja unokahúga, aki mint később kiderül elszökött az anyukájától, akivel Hirayamával teljesen ellentétben, gazdag, szigorú körülmények között élnek. Eleinte érződik, hogy a már évek óta magányosan élő szereplőnek szokatlan és bizonytalan az új helyzet, de ezt kiváltja, hogy egy nagyon szeretetteljes ember, akinek természetes, hogy megosztja lakását, mindennapjait, rutinját, és még apró csodáit is a napokra hozzáköltöző Nikoval, akivel gyönyörű jelenetekben, szintén kevés szóval, de így is nagyon erősen találnak egymásra.
Az egyik kedvenc jelenetemben a Tokyot átszelő Szumida folyó felett mennek át, ahol Niko megkérdezi. hogy nem mennek-e el oda, ahol a Szumida az óceánba ömlik, erre Hirayama azt feleli, hogy majd legközelebb, mire Niko kérdezi, hogy az mikor van. ,,Legközelebb az legközelebb van. Most most van." - mondja Hirayama, majd tovább tekernek a hídon. Niko elkezdi énekelni, hogy ,,Legközelebb az legközelebb van. Most most van.", majd együtt énekelnek. Gyönyörű és szabad.
Itt van a jelenet, mert azt hiszem, hogy erre mindannyiunknak szüksége van magunk felé és, ha belegondolunk egymás felé is, hogy szabadnak és gyönyörűnek érezhessük magunkat: https://www.youtube.com/watch?v=F24IoeMlM3Y
Niko és Hirayama
Nagyon erős jelenet, amikor Nikoért eljön az anyukája és a lány nagyon nem szeretne hazamenni vele. Abból a pár szóból és mozdulatból megérthetjük, hogy évek óta húzódó ellentét van Hirayama és a testvére között. Távolságot tartanak egymástól, pedig láthatóan mindkettőjüket megviseli ez a távolság. Amikor Hirayama testvére az apukájukat említi, érezhetjük, hogy itt is van valami fájdalmas dolog, amiről nem tudunk. Miután Hirayama és Niko megegyeznek, hogy a lány bármikor jöhet hozzá, és hogy nem fogja úgy végezni, mint Victor, Patricia Highsmith novellájába (Eleven, 1970), Nikoék elhajtanak, Hirayama mimikája pedig újból rengeteget árul el nekünk.
Gyönyörű kapcsolódásokat látunk a bárban, ahova Hirayama hat éve minden hétvégén jár, ám a mostani alkalommal egy idegen férfit lát Mamával, a bár tulajdonosával. Ezért ezen az estén a bár helyett a folyópartra megy három doboz sörrel és egy doboz cigarettával. Ezután megjelenik az idegen férfi, és itt a két színész tökéletes játékkal vetkőzi le szemünk láttára az apró előítéleteket, amik automatikusan kialakulnak mielőtt megismernénk egymást. Ezután a két férfi gyermekded bizalommal játszik árnyékfogót, miután mindketten évek után először beleszívtak egy-egy szál cigarettába, köhögve, mint két kamasz barát. Egy új barátság.
Azért írok ilyen részletesen a jelenetekről, mert mindegyiknek óriási jelentősége van a film pontosságának szempontjából, ami szerintem azért különleges, mert ennyire észleléseken alapuló, aprólékos dolgokat nehéz ilyen pontosan bemutatni, viszont ha sikerül, akkor katartikus az eredmény.
A színészi játék nem csak az interakciók jeleneteiben érezhető már-már fizikailag pontosnak, Koji Yakusho Hirayama szerepében a legegyszerűbb jelenetekben is képes elhitetni velünk, hogy jelen vagyunk, vagy legalábbis puszta mimikával megnevettetni, és megsiratni minket. Nekem ez volt az eddigi legerősebb alkalom, amikor csak egy arckifejezés képes volt érzések olyan mértékét éreztetni velem, hogy a mimika látványa már meghatott.
Wim Wenders és Koji Yakusho
Ehhez nagyon sokat adnak a 70-es 80-as évek amerikai, angol kalsszikusai, amiket Hirayama a kocsijában kazettáról hallgat. Többek között Lou Reed, Patti Smith, Van Morrison és Nina Simone zseniális zenéi is még nagyobb értelmet nyertek számomra, ahogy a filmben tűpontosan jól beillesztve fokozzák az érzést. Ugyanez igaz a kifinomult színekkel operáló, részletes képi világra, ami magában is gyönyörködtet, de a történetre nézve szintén fokozó hatása van.
Volt akivel beszélgettem a filmről és az akció, a drasztikus jellemfejlődés, a mind fizikailag, mind emocionálisan monumentális helyzetek megjelenését hiányolta a film vázából. ,,Hol van az action?" Bennem erre válaszként egy kérdés fogalmazódott meg: A te, a mi életünkben van action? szerintem van, és nem háztetőről való leugrás, életmentés, rablás, vagy kihaltnak vélt dínók megjelenése a kertemben (szerencsére), hanem tekintetek, interakciók, hangok, illatok, tapintások, mozdulatok, megélések. Szerintem action, minden, ami megmozgat bennünk bármit, észlelésre, érzésre, vagy gondolkodásra késztet. És a Tökéletes napok tele van észleléssel, érzéssel és gondolkodással, sőt óriási figyelemmel. Azt hiszem, hogy az aprónak tűnő dolgokra való figyelmünk a jellemünk szerint is változó, viszont ez a film példa mindannyiunknak arra, hogy mennyire értékes oda figyelnünk mindenre, ami körülöttünk történik. Mennyire sokat ér letennünk a ránk ragadt, sokszor mint egy alga, ránk szorosan tapadó reflexeinket, amiket tudat alatt is felvettünk, sokszor a körülöttünk lévők nonverbális közléseiből. És amik miatt tudattalanul, reflexként felmerül bennünk, hogy egy vécétisztítással foglalkozó ember kevesebbet ér, vagy ért, amivel megítéljük egymást, helyeket, helyzeteket. Ezen dolgozni állati nehéz, kemény tudatosítási munka, de szerintem a környezetünknek, és saját magunknak adunk ezzel rengeteget, hogyha fel tudjuk állítani a saját mércénket, tiszta lappal indítani a saját viszonyulásunkat. Ezzel tudatosan gyermeki nyitottsággal, és befolyásolhatatlan alázattal tudunk odafordulni bármihez. Tényleg bármihez.
Egy ilyen gyönyörű ,,bármi" a ,,komorebi", ami egy japán kifejezés, jelentése szavakkal nehezen lefordítható, de ha a legpontosabban szeretném megfogalmazni akkor a fény átszűrődése, és játéka a leveleken.
Japánul leírva 木漏れ日, ami a 木 - fa, a 漏れ - szivárgás, és a 日 - nap szavakból áll össze.
Minden ,,komorebi" pillanati, egyszeri és megismételhetetlen.
Egyike Hirayama fényképeinek a kedvenc fájáról, amivel szemben ülve minden ebédjét elfogyasztja.
Források:
https://movieweb.com/best-wim-wenders-movies/
https://port.hu/adatlap/film/mozi/tokeletes-napok-perfect-days/movie-250148
https://www.manshiptheatre.org/show/perfect-days-2023
https://www.japantimes.co.jp/culture/2024/02/27/film/perfect-days-wim-wenders-koji-yakusho/
https://jeremycprocessing.com/perfect-days/
Page updated
Google Sites
Report abuse